A megvalósult álom, avagy az első szavak ereje
Fiunk születése óta alig húsz hónap telhetett el, amikor bekövetkezett a csoda, és megvalósult minden szülő álma: míg én a kanapén szendergek, addig a gyerek ül a fotelban, és olvas. És bár nem látom, hogy pontosan melyik könyv van az ölében, de mivel hangosan olvassa, így csak a nehézgépjárművekről szóló képes gyermekenciklopédia lehet.
Ka… Karácsony óta vagy százszor végiglapoztuk a könyvet, vagy százszor analizáltuk és elemeztük az oldalakon látható objektumokat. Ez az első oldal, ahol a daru (az ő nyelvén: ka) emeli a tetőgerendákat, és ebben az is megerősít hogy a gyerek utána az ablakra mutat, utalva a tegnapi kinti sétára, amikor az új darut láttuk a Victor Hugo utcában.
Avu… ez pedig az az oldal, ahol a hőlégballon száll a búzamező fölött, lent pedig arat a kombájn. És bár a felnőttek úgy tudják, hogy van a hőlégballon, meg van a léggömb, de a gyerek szemében ez a kettő egy és ugyanaz: lufi, azaz avu. Illetve, mittudomén. A gyereknek német identitása is van. Lehet, hogy nem avu, hanem awu.
Mádá… igen, a búzamező felett ott repül egy gólya. Pájá… párja? oh, jaj, de aranyos, hát persze, mert van egy másik gólya is, a gólyafészekben, ezek szerint élénken él még a gyerek fejében a feketepéterezések emléke a nagymamával.
Vauva, föfö, mmmm… várható volt, hogy előbb-utóbb sorra kerül a búzamező melletti tanya, ahol van kutya, malac, tehén, és még sok-sok más állat is, de már ahogy az első bekezdésben is céloztam rá, szendergésemet végül siker koronázta, és elbóbiskoltam.
Álmomban sétálgattam az utcán, aztán odaértem a zebrához. A lámpa pirosat mutatott. Budapesten, amikor az ember egy gyalogoslámpához ér, vár, amíg zöld lesz a lámpa, majd átkel. Luxemburgban viszont más a helyzet. Itt az ilyen lámpáknál van egy gomb, amit meg lehet nyomni. Utána az ember vár, amíg zöld lesz, majd átkel. Hát igen, már majdnem meg is nyomtam a gombot, amikor észrevettem a zebra másik oldalán egy alakot.
Nagyon meglepődtem, mert bár sosem láttam, mégis tudtam, hogy csak ő lehet az. Ott állt az idő, kalapban, kabátban, hanyagul a lámpának támaszkodva. Aztán rám nézett, és megrázta a fejét. Valahogy megértettem, hogy mit akar. Hogy ne nyomjam meg a gombot.
Tudtam, hogy igaza van. Hiszen miért is akarnék átmenni a másik oldalra? Miért nem jó pont itt, ahol vagyok? Mi dolgom van nekem ott egyáltalán? És mi van akkor, ha pont itt van dolgom? Vagy ha épp nincs is dolgom, de ebben a hajszolt világban miért is ne állhatna meg az ember szusszanni egyet egy-két pillanatra, percre, órácskára, egy rövid, vagy egy hosszú hétvégére? Esetleg az örökkévalóságra, csak amíg összeszedi a gondolatait? És utána mehetne minden tovább.
Megrészegültem a lehetőségtől. Elég csak nem megnyomni a gombot, és az idő nem megy tovább. Nem nyomtam meg a gombot. A lámpa piros maradt.
Már hosszasan néztük egymást az idővel (egészen pontosan nulla másodpercig), mikor egyszer csak egy lovasszekér döcögött el az úton. De a zötyögő hang helyett Fábri Sándor hangját hallottam, ahogy azt mondja: a gép dolgozik, az alkotó pihen…
nyÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ-haaaa-hhaaaaaa… erre ébredtem fel szendergésemből, és úgy döntöttem, hogy most már tényleg kéne szólni a bölcsisnéniknek, hogy az ablaküveg-repesztő sikítástól nem kell megijedni, mert az a gyerek nyelvén csak annyit jelent: ló.
