és akkor én most a sarokban bőgök egy kicsit végre:D
doSepostrnfcul1t62t407ccl852f04c0mh66t53c9t14341f3650gl239ch ·
Tegnap megnyílt Analóg Angelika kiállítása a MOM-ban. Megtisztelő, hogy én mondhattam a megnyitó beszédet:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaink, Kedves Angelika!
A tájkép az a műfaj, amelyről már legalább kétszáz éve rendszeresen kijelentjük, hogy „meghalt”. Aztán minden nemzedékben kiderül, hogy mégis él, virul, makacsul ellenáll a temetéseknek, mint egy jó balatoni nádas, amit hiába vágnak ki tavasszal, nyárra újra ott hullámzik. Jó, lehet, hogy e hasonlat helyet másikat kéne keresnem. Szóval olyan, mint a balatoni nádas volt a betonozás előtt.
A tájkép ellen azonban még nem találtak ki betont: egyszerűen túléli a korszakokat. Túléli az akadémiákat, a forradalmakat, az izmusokat, a filtereket és az Instagramot is. Sőt: amikor már mindent lefotóztunk, akkor még inkább vágyunk arra, hogy valaki végre ne fotózza, hanem lássa is a világot helyettünk.
És pontosan ez történik itt, ma, ezen a kiállításon. Analóg Angelika természeti és városi tájképeket fest. Budapestet, Pécset, a Balatont. Ez első hallásra akár turistaprogram is lehetne: itt egy torony, ott egy rakpart, amott egy domb, és ha elfáradunk, irány a Balaton.
Csakhogy ezek a képek nagyon gyorsan elárulják: itt nem kirándulás történik, hanem emlékezés. Nem városnézés és természetjárás, hanem város- és természetfigyelés. Nem prospektus, hanem vallomás.
Angelika különleges szemszögből nézi ezeket a tájakat és városokat, szóval, ezt az országot. Moszkvában született, Budapesten nőtt fel. Orosz, aki magyarrá vált – vagy ha pontosabbak akarunk lenni: benne is áll a magyar valóságban, de képes kívülről is nézni azt.
Ő maga mondta egyszer nagyon szépen – és nagyon ironikusan –, hogy hivatalosan moszkvai, de nem hivatalosan budapesti. Ez körülbelül olyan, mint amikor az ember azt mondja: „másmilyen az útlevelem, de már itt adózom.” Ha megnézzük ezeket a képeket, nem lehet kétségünk benne, hogy Angelika lelke mindenestül itt adózik.
És ez különösen fontos most, amikor annyi szó esik identitásról, hovatartozásról, zászlókról, határokról. Angelika képei nagyon diszkréten azt mondják: a haza nem útlevélkérdés, hanem emlékkérdés.
Nézzük csak meg ezeket a városképeket! Ezeken a képeken Budapest sokszor kék. Néha zöld. Néha rózsaszín. Néha egészen sötét. A Parlament, a hidak, a rakpart nem úgy néznek ki, ahogyan a Google Mapsen. Hanem úgy, ahogyan bennünk élnek egy fáradt nap végén, egy esős délutánon, egy túl hosszú gondolat után.
Ezek nem pontos látképek. De pontos emlékképek. Ha Angelika Budapestről fest, nem azt kérdezi: „Hány méter magas ez a torony?” Hanem azt: „Milyen volt először meglátni?” „Milyen volt elmenni mellette?” „Milyen volt nem figyelni rá, majd egyszer csak újra észrevenni?”
Van egy mélyen emberi történet is a képek mögött. Angelika sokáig nem akart festő lenni. Rajzolt, tanult, marketinggel foglalkozott, aztán csodálatosan szatirikus rajzokat készített, karikatúrákat – szóval olyan dolgokat, amelyekhez emberek kellenek, zaj, mondatok, helyzetek, beszólások.
Aztán megszülettek ezek a képek, amelyeken nincsenek emberek. És az emberekkel együtt eltűntek a mondatok is. És akkor történt valami nagyon fontos: a táj kezdett beszélni helyettük. A város vagy a balatoni táj lépett be a műterembe. A házak és a hidak. A dombok. A víz. Az ég. És kiderült, hogy ezek is tudnak történeteket mesélni. Csak sokkal csendesebben.
Hadd legyek kicsit személyes: engem e kiállítás mindhárom témájához erős kötelék fűz. Tősgyökeres budapesti, sőt, pesti vagyok, de éveket éltem Pécsett is, és ha már nem bírom elviselni imádott szülővárosomat, rendszeres menedékem a Balaton-felvidék. Angelika, ha nem is tud róla, az én emlékeimet is festi.
A Balaton külön fejezet Angelikánál – és külön fejezet mindannyiunk életében is. Ha valaki magyar, szinte kötelező érvényű gyermekkori élményként rendelkezik legalább egy rossz gumimatraccal, egy leégett vállal, egy papírtálcáról evett hekk-kel és egy olyan naplementével, amelyről azóta is meg van győződve, hogy „az volt élete legszebb naplementéje”.
Angelika Balatonja nem a hekkes-napolajos Balaton. Nem a zajos-turistás-reklámos Balaton. De nem is a naplementés-romantikus Balaton. Hanem a hiány Balatonja. Azé a Balatoné, amely nem mindig csillog, nem mindig nyaral, nem is mindig boldog – de mindig jelen van, az identitásunk része.
És talán ezért olyan erősek ezek a képek: mert nem a boldogságot festik, hanem a ragaszkodást.
Vagy ott van Pécs, a tévétoronnyal. Minden városnak van egy tornya, amelyhez az ember úgy viszonyul, mint egy kicsit kehes nagybácsihoz: nem túl szép, nem túl elegáns, de ha eltűnne, azonnal hiányozna. Angelika ezt a pécsi tornyot pontosan így festi meg: nem ikonként, hanem ismerősként.
Budai vár esőben. Mert miért mindig napsütésben kellene látni? Miért ne láthatnánk úgy, ahogyan legtöbbször tényleg látjuk: kicsit vizesen, kicsit szürkén, kicsit elmosódva? Ráadásul Angelika valószínűleg egy fontos pillanatot kapott el. A Vár, amint sorsára vár az átépítés előtt olyan, mint egy jobb sorsra érdemes oligarcha-feleség, aki – mielőtt akarata ellenére szájfeltöltésre és mellnagyobbításra vinnék – még egyszer belenéz a tükörbe.
A Kiscelli Múzeum lentről, nyáron – amikor az ember vagy felfelé néz, vagy árnyékot keres, vagy mindkettőt egyszerre. Ezek mind olyan nézőpontok, amelyeket nem a turistabuszról lát az ember. Ezek lakónézőpontok.
És most beszéljünk egy pillanatra Angelika Budapest-szereleméről. Ő maga mondta egy interjúban, hogy sokáig nem is foglalkoztatta a város. Túl közel volt. Túl nyilvánvaló volt. Aztán egyszer csak rácsodálkozott. És azóta festi.
Ez is nagyon emberi történet. A legfontosabb dolgokra mindig későn csodálkozunk rá: a városra, ahol élünk, a tájra, amely naponta körülvesz minket, vagy az emberre, aki mellettünk van. Angelika képei egy kicsit azt is megkérdezik tőlünk: „Te mikor néztél rá utoljára igazán arra a környékre, ahol laksz?”
Ha azt mondom, ezek a képek lokálpatrióta képek, nem mondok túl meglepőt. De ha azt is mondom, hogy aki lokálpatriótaként tud nézni a városára, sőt, egy másik városra és egy másik tájra – az bizony patrióta is. És itt érkezünk meg ahhoz a szóhoz, amelytől a legtöbben ösztönösen hátralépnek egy kicsit: ez pedig a hazaszeretet. Elhasznált szó. Túl sokszor mondják túl hangosan. Túl sok zászló mellé teszik oda. Túl sok feltartott ujjú szónok kiabálja el, miközben a hétköznapokban nem nagyon törődik vele senki.
Angelika képei nem beszélnek hazaszeretetről. Egyszerűen csak léteznek vele együtt.
Nem mondják a nézőnek, hogy „szeresd ezt az országot”. Azt főleg nem, hogy legyél rá büszke is. Csak megmutatják, hogy lehet szeretni úgy is, hogy közben nem kell kiabálni. Nem kell bizonygatni. Nem kell versenyre kelni mások szeretetével.
Elég, ha tudjuk, hogy melyik hídon milyen a szél. Elég, ha felismerjük egy város szagát eső után. És elég egy tó színe ahhoz, hogy eszünkbe jusson egy egész nyár. Ez nem politika. Ez emlékezet.
Különösen fontos számomra, hogy Angelika nem „magyarként” fest Magyarországról, hanem emberként fest egy helyről, amely az otthona lett. Ebben van valami nagyon tiszta és nagyon felszabadító. Azt mondja: nem kell ide születni ahhoz, hogy ide tartozzunk. Elég, ha elég sokszor fáztunk itt. Elég, ha elég sokszor szerettünk itt. Elég, ha elég sokszor hittük azt, hogy most már tényleg elmegyünk – és mégsem mentünk.
Számomra ezek a képek ezért fontosak. Mert nem azt mutatják meg, milyen Magyarország. Hanem azt, hogy milyen lehet Magyarország valakinek.
És talán pont erre van most a legnagyobb szükségünk. Nem harsány képekre és még harsányabb mondatokra. Hanem sok-sok személyes nézőpontra. Mert egy ország nem attól élhető, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik róla, hanem attól, hogy sokféleképpen lehet benne élni.
Ezek a képek egyszerre szólnak városokról, tájakról és rólunk. Azokról az apró, nagyon személyes kötődésekről, amelyeket nem lehet rendeletben szabályozni, nem lehet kampányban előállítani, nem lehet plakátra nyomtatni – csak megélni lehet őket.
Analóg Angelika ezeket a megélt kötődéseket festette meg. Budapesttel. Péccsel. A Balatonnal. Ennél sokkal többet nem is tehet egy festő.
A kiállítást ezennel megnyitom.
A kiállítás január 1-ig látogatható.
