A totális intézmény kifejezést Goffman (1967) alkotja meg az 1960-as évek elején, melyet helyszíni munka előzött meg részt vevő megfigyelőként, mely tulajdonképpen pszichiátriai klinikán élő személyek szociális környezetét vizsgálta. E vizsgálatok eredményeként alkotja meg a totális intézmény fogalmát és sorol ide olyan intézményeket, melyek ugyan céljaikban különbözőek, működésükben azonban egy hasonló, sajátos világot hoznak létre. Goffman a totális intézmények közé sorolja a teljesség igénye nélkül: az idősek otthonát, a gyermekotthonokat, pszichiátriai intézeteket, börtönöket, fogolytáborokat, koncentrációs táborokat, laktanyákat, internátusokat, kolostorokat. Ezen totális intézmények közös jegyeként jelenik meg, hogy olyan szociálisan zárt közegek, ahol az élet összes eseménye egy téren belül zajlik. A hétköznapok normái érvényüket vesztik, a bekerülő személy identitását elvesztve azonos sorstársakkal végzi az előre megtervezett és bürokratikus szabályokkal irányított tevékenységet, melyet egy az intézmény által meghatározott felsőbb cél fog össze.
Az intézmény zártsága, a gyakorta magas falakkal körülvett épület a bent élő személyeket gyakorlatilag elzárja a külvilágtól, és a szociális kapcsolatok ápolását az intézmény falain kívül ellehetetleníti. A kinti világban az emberek élettere tágabb, a lakás, a munkahely és a szabadidő rendszerint fizikailag is elkülönül egymástól. A totális intézményekben minden egy téren belül zajlik. A sortársak csoportját olyan azonos szerepekbe kényszerített emberek alkotják, akik a kinti identitásukat az intézményi kényszer hatására maguk mögött hagyták. A totális intézményeknek ezeket a fizikai, pszichológiai és szociális aspektusát ma a hazai jogalkotás a gondnokság intézményével tovább erősíti (részletesebben lásd 10. fejezet). Az intézménybe bekerülő személy identitásának elvesztése egy jól szervezett intézményi folyamat része. Ebben a folyamatban mind a bekerült lakó, mind a dolgozó viselkedése előre meghatározott szabályok szerint alakul. A hierarchikus berendezkedésből és az üzemszerűségből, valamint a társadalmonkívüliségből táplálkozó és általuk meghatározott játszmák ezek. A lakók létszámához viszonyítottan minimális létszámban jelen levő dolgozókra nagy teher hárul. A lakók „érdekében” megkövetelt, a szükségleteik kielégítését célzó folyamatok az üzemszerűség miatt csak megfelelő tervezés mentén kivitelezhetők. Ebben a rendszerben a lakók autonómiája nem kívánatos, a folyamatok gördülékenységét veszélyeztető „akadályként” jelenik meg. A rendszer működtetéséhez szükségessé válik egy egységes, minden lakóra kiterjedő identitás kinevelése. „A totális intézmény előbb vagy utóbb feloldja, és egy pedagógiai mechanizmus révén újraalkotja a személyiséget; saját struktúráját az emberi szükségletek centrumába helyezi” (Verdes 2009, 95. o.).
Ebben a folyamatban a jutalmazás és a büntetés kiemelt szerepet kap, a lakók kiszolgáltatottsága e folyamatok mentén nap mint nap érzékelhető. A totális intézmények rendező elve, a közös felsőbb cél az intézmény jellegétől függően változik. Az értelmi fogyatékos személyek elhelyezéséül is szolgáló intézetek legfőbb célja, bármennyire is ellentmond ennek a totális intézmények mechanizmusa, a gondoskodás.
