ez most itt van

itt vannak ezek a dolgok, hogy legyenek valahol. ezen kívül semmi amúgy.

[igazolatlan]

A régi kertben

Mellettünk egy idős hölgy angolul beszél, Lassú, nyugodt szavak. Hogy régen milyen volt,          I’ve been here before A kert még darabokban, a tavaszt várják ők is, a fügefák. Hány könyv maradt ugyanott azóta, hányat felejtettél. De a kulcscsomót még megismernéd mint a régi kaput a lepattogzott zöld festékével.          I think I’m okay.

[igazolatlan]

Becsukod a szemed és az óceánra gondolsz. Amikor újra elkezdesz írni, ceruzával írsz. Hiányokban gondolkodsz, és már nem félsz a mélytől. Az évek alatt újabb és újabb fényeket figyelsz, velük változol csak. Savazás közben a vízcsapot folyatni kell , de minden száraz amihez hozzányúlsz. Szótlan tükör, ez jutott eszedbe a jégben. Szótlan tükör, de a sötét szobában hogy is látnál többet, mint a csend. Azt álmodod, hogy látod a kert végében a kutyád, de mire odaérsz, felébredsz, egy hónapja meghalt.

Már nincs sok tavaszig.

[igazolatlan]

egyedül a nyári eső illatát nem vették még el tőlem minden más egy asszociációs játék része szeretném már abbahagyni az összekötő vonalakat kiradírozni de a vonalak szavakká és sorokká állnak össze mint ahogy ez is és bennem marad i’ve bottled up my feelings és elképzelem, milyen üvegek és gondolatban felrakom őket a polcra hogy legalább egy pár nyugodt percem legyen amíg esik az eső hajnalban igaz, még csak nyár eleje van de órák óta nyitva az ablakom és az illat itt lesz amíg valaki megbánt egy ugyanilyen reggel

[igazolatlan]

éjjel megint kiharaptam a szám, vérízű álmokban látlak újra virágföld-illatú ujjakkal utoljára az ablakomon kopogsz, függönyön át látom a sziluetted. én értem, hogy libabőr, de a tollakkal mit csináltál, mit csinálnál és mit nem hajszálak a kádban, mennyi kell még, hogy teljesen elduguljon, és egyel kevesebb helyről fenyegethessenek az elbújtatott érzések

[igazolatlan]

fekszem egy padon nem utcain, hanem olyanon, ami egy kisebb nagyszülői ház konyhájában éppen elfér. azt mondtad, nem hiszed el hogy szomorú vagyok, és szorongó mert fiatal vagyok még ahhoz, és különben is, te nem olyannak ismertél meg. a szobádban rögtön a könyveidet figyelem, és megtalálom egy kötetben a kedvenc versem. felolvasod halkan, és én újra szerelmes leszek másfél oldal nyomdafestékbe. látod, ezért nem tudnék neked hazudni mert túl jól ismersz, de pont nem eléggé. nem szerettél belém, és én se beléd. egyszer azért mégis hazudtam neked mikor utána kérdeztél valamit, és azt mondtam, nem vagyok már szomorú.

[igazolatlan]

mintha egy denevér repdesne a szobában éjjel nagy belmagasság, ha nem akarja, nem látom csak a tompa hangok, ahogy néha nekirepül valaminek. újra hideg lett kint, de a felső ablakszárny nyitva, hátha kirepül talán éppen a hideg miatt jött, ez is megfordul a fejemben mint amikor újra fázom, és téged kereslek de mindig máshonnan látod ugyanazokat a fákat, amiket én

[igazolatlan]

ma reggel is eldönthetted volna, merre indulsz még hűvös a napfény, de a vanília-szagú migrén miatt napok óta nem fázol. ma is meghal valakinek a fia, de ne legyél szomorúbb, mint máskor. királykék szavakkal írsz búcsúlevelet saját magadnak. már nem ismersz fel a kedvenc valóságodban, de lassan úgyis szétfoszlik és csak az üres szoba marad egy koszos matraccal, és a kép, ahogy állok az ablakban: hallgatom a csönded.

[igazolatlan]

kívül minden sokkal hidegebb nem a falakon kívül rajtam kívül egyre kevésbé látod, egyre jobban lehűl és csak akkor nem rázkódom ha korán alszom el puha sötétségben kékes árnyékok a falon csak egy szülinapi ajándék és egy tükör hogy legyen valami ami figyel azon kívül, hogy a kulcslyukon benéz néhány fénycsík mellett a kedvenc lázálmom

[igazolatlan]

a parton két kődarab közé szorult egy sikló levedlett bőre, erre hét éves korom óta emlékszem. meg éjjel a nádasba világítva a langyos víz felszínén lebegő halak szagára. "Itt kevés megtört szív marad hátra." ezt évekkel később, egy kiállításon írtam fel egy másik hosszú vonatút után. próbálok rájönni, miért kell úgy emlékeznem, hogy szép gyerekkorom volt, mikor nem is.

[igazolatlan]

rezisztív néha félek hajnalban még akkor is, ha már világosodik minden határozatlan és a zöldre festett korlát sem enyhíti a szorongást ahogy a nehéz kékség és a háztetők és a szomszéd állatai, én pedig a terasz szürke növényei között éppen a padlásfeljáró alatt (csak a létra nincs itt, meg a kulcs) azt várom, hogy végre igazán egyedül legyek vagy egyáltalán ne csak ez a hajnali rezisztív félhomály szűnne meg vagy borítana be teljesen mint a régi pokróc az üres akváriumot fent a padláson.

[igazolatlan]

határozd meg azt a pontot ahonnan már nem lesz nehéz beszélni róla üres, ferde képkeret a falon, a sarokban lévő kábelek között poros emlékfoszlányok de nem erre fókuszálsz, hanem a sötétzöld bársonyfüggönyre, mögötte ablak helyett beázott fal ha rágondolok, már a radiátor meleg fém-szaga mellett is fázom, mindig így van vége. eszedbe jut, vajon milyen érzés lenne ha többé nem lenne rugalmas a tüdőd.

[igazolatlan]

szépen lassan elmosódik

meg a fügefák ahogy már levél nélkül

csak figyelj arra hogy az igazolást ne hagyd el

és ha a fiú megint idejönne dohányt kérni, halkan próbálj meg kedvesen nézni

ő is ír valamit talán sokkal szebben

kellemesen hideg újabb torokgyulladás

de ha már csak magamnak írok mit is várhatnék másoktól

[igazolatlan]

nyilván belőled is ennyi maradt nyilván, mert úgyis mindig ez van de most nem érek rá szomorúnak lenni miattad mert ott van a sütőben a süti és meg kéne néznem vagy otthagyni, hogy megégjen, és akkor legalább azt is kidobhatnám mint ahogy még sok mindent szeretnék csak hát nem lehet ez a baj azzal is, amikor azt mondom, nem érdekel az a homályos utcányi törődés, akár egy kicsmacska, követ hazáig de ne engedd be én is mindig ott baszom el hogy beengedem aztán semmi jó nem lesz belőle

[igazolatlan]

a szénfoltok között annyi hely marad, hogy pont elsétálhatsz mellettem anélkül hogy látnál Baudelaire-re gondolsz te is, meg egy régi fotó negatívjára valami biztos pontot keresel, amihez képest el tudod helyezni a test emlékeit. a másodpercmutató kettőt előre, egyet hátra mozdul túlfűtött szobában ülsz egész reggel - elfelejtetted, mit szoktál ilyenkor csinálni, ezért a bordáidat számolod, újra és újra így nem hallod, amikor valaki bekopog akár egy érintkezési hiba, néha látod a lambériára vetülő fénycsíkokat, néha pedig nem.

[igazolatlan]

ez is lassan gyógyul már észre sem veszed mennyi időnek kell eltelnie hogy a szorongás mögött hagyott dolgokat újra előkeresd ahogy a repedésekbe szivárgó folyadékok fokozatosan elszínezik a fát ezért vegyél majd sötét szőnyeget, azon nem látszik majd az emlék, mint most a drága párnahuzaton hogy aztán ne tudjam kiszedni csak a térképet nézem megint, hogy hova kellene és hova nem fogok úgysem

[igazolatlan]

mostanában akkor is bekapcsolom a sütőt, ha éppen nem használom, csak megszokásból - újra meg tudjam égetni a kezem, ahol eddig még nem. a rovarszív nyolc kamrából áll. ezt majd valamikor elmondom neked, hogy aztán napokig azon gondolkozhassak, miért nem érted, ez érdekel. szálka a szájpadlásomban, így helyetted is szúr. egy fehérre festett varrógép-asztal mellett száraz virágkoszorú, de én a vörös fotel kárpitjában élnék inkább, hogy ha ma éjjel is ugyanazt a dalt dúdolod órákon át, tudjak hova menekülni a felesleges szívkamrák és a zsibbadás elől.

[igazolatlan]

miféle tompaság árad szét a víz felszínén, pont úgy, mint bennem. a folytonos várakozás a két héttel ezelőtti eső nyomai az ablaküvegen. monoton hangokkal körülvéve az üresnek tűnő utcán hogy vajon mikor sétált erre az, akitől a legnehezebb volt elköszönni. mint ahogy a frissen festett falat a cellux, bennem is feltép valamit ez az elkerülhetetlen szomorúság.