mégmindigkáó

Az életem tönkrement és garanciálisan már nem cserélhető...

[megmindigkao]

Történt egy napon. A reggeli órákban. Brióssal a számban feküdtem a szabad ég alatt. Ekkor még gondolni sem mertem, hogy 3 éve rámtalál a szerelem. Egy tál forró levessel öntött nyakon. Az égési sebek már évekkel korábban is látszódtak. Pontosan emlékszem, hogy húslevest sütött. A marha és a bab már órák óta rotyoghatott benne. A rádió mellette kikapcsolva. A kedvenc slágeremet játszotta. Táncra is perdültem. A falábaim összeakadtak a rajta lévő friss rügyek és ágak miatt. Bizonyára sokat áztattam fürdés közben.

Az amerikai álmot juttatta eszembe az esés, ami arra emlékeztetett, hogy majd 3 év múlva ott fogok feküdni a fűben, a szabad ég alatt, arra gondolva, hogy 3 éve rámtalált a szerelem. Ami egy forró levessel a nyakamban talált rám. Közben a briós meg lóg ki a számból. Az ízére sem emlékszem. Sosem ettem még. Csodálatos nap volt. Ezen a reggelen.

[megmindigkao]

Lászerdá hadnagy csütörtökön a pénteki menüt kérte. Érezte, hogy egy nehéz hétvége áll mögötte. Égő cigarettával a szájában ébredt. Matracának gödrében szesz, teste alkoholtól ragadt. Asztalán üres viszki süvegek. Az aktát kinyitja. Született: Mária Hernández Kroaszant Lúkrécia Borza. Anyja neve: Lázló Sereges. Mikor a szervezethez került, akkor változtatott Lászerdára, kiskorában a Borzával sokat csúfolták.  Az áldozat a 80-as években még fiatal férfi, vagy nő. A halottkém a fejet már elvitte, a kezek nélkül álló tetem alapján, a neme nem megállapítható. Első számú gyanúsított a húsdaráló. Azt a járőrök már bevitték kihallgatásra. Nyomozásba kezd. Abba hagyja. Egy csikket vesz le a polcról. Elszívja. Mára ennyi...

[megmindigkao]

Sajnos nem láttam jönni...

Minden nap, minden órája, minden órájának, minden perce úgy telt el, mint egy örökkévalóságig tartó végtelen pillanat. Én csak vártam a megkövült semmit, de ritkán számítottam arra, hogy ebben még bármi is lehet. Özvegy Stumpf Istvánné, született Berger Lajos, szokásához híven, a lichthofon állt a székén, az új partfisével, aminek sörtéje már nem volt. Sose nem is volt. S háttal figyelte, ahogy a Hold sárgája kéken vonul át a szürke égen. A felhők között, de a bokrok alatt. Közben az állócsillagok ívet húztak az udvar pocsolyájának rózsaszín tükrében.  Anyám ekkor szólt be - durván - hogy “Húzd ki a vasalót, már biztos kihűlt!”. Én az arcomhoz emeltem a telefonkagylót, beleüvöltöttem, hogy “Két pont között a legrövidebb út, a távolság.”, de forró volt még a drót, így letettem. Később ki is égette a deszkán az inget. Anyám ekkor szólt be ismét - durván - “Kész a kenyér!”. Pedig nem is vártuk. Nem is jött. Így beszéltük meg: mi nem várjuk, ő nem jön. Szemtelenség.  Sajnos ezt nem láttam jönni!

[megmindigkao]

1/2 3

Fél három, már nézem az órát Átszakadt bennem a korlát Hang nélkül üvöltöm csendben Egyedül csak a szívem van rendben.

Fél három, már kattan az óra Átléptünk egy zakkantabb korba Az a hülye, aki úgy logikázik Ha esőben indul biztos meg ázik.

Fél három, a kezedet tedd fel Sakkban tartalak a revolveremmel Kattan a retesz, a golyó meg röppen Rád került a halotti köpeny.

Fél három, vagy el is múlt 4 is Szívembe zártalak mégis Oly édes mit velem meg tettél Életem végéig velem lehetnél.

Mindegy mennyi, legyen fél három Szívemben ő az egyetlen párom Fogom a kezét és ölelem százszor Csókjaitól meg meghalok párszor.

Félhárom... Félhárom... Félhárom!

[megmindigkao]

- Gyilkos! Gyilkos! - kiabálta egy nő kora délután a sötét utcán, a keleti blokk nyugati partján. - Gyilkos! Gyilkos! Ott állt egy férfi, aki azzal Ütötte el az időt, hogy épp nem csinált semmit. “Jó-jó.” - gondolta - “Ha már gyilkosnak mondanak, miért ne gyilkolhatnék.” Azzal megfogta a nő torkát és addig szorította, míg meg nem szorult.  A nő lelke vissza se nézve intett búcsút a testének és vakon indult útnak a tisztán látható túlvilág felé. A végtelenbe. És tovább. Ott megállt. És tovább indult. Hisz végtelen... és tovább... és tovább... és tovább! A férfi végül elengedte a nő nyakát, majd hazafele indult. Sokat kellett menni, pedig a szomszédban lakott, csak rossz irányba indult el. Így ment tovább. És tovább. És tovább.  Mire hazaért, elfáradt, lefeküdt egy székre. Amelyiknek kitört már három lába is, így már egy sem volt. Bezzeg a férfinak. Neki pont kettővel több volt, mint a széknek. Irigykedett is a szék ezen eleget, amikor a férfi ezzel hencegett. De most csak feküdt... és tovább feküdt... és tovább... és tovább... nincs tovább.

[megmindigkao]

Hinni akartam...

Hinni akartam egy szebb mesében, egy életnek nevezett régi képben. Akartam végre, hogy elkötelezett legyek, hogy valaki mellett, kettesben boldogság lehet. Hagytam az erőt, hogy őt járja át, szívtam magamba, hogy engedjem át. Tudtam, hogy nem jó, de hinni akartam, az érzését kutatva az összes pillanatban. Hinni akartam, hogy hihetek bármit, hogy a fal amit húztam, már semmit sem számít. Hittem, hogy már nem kell, mi védhet, irányított sorsomat dobva, jöhet a végzet. Hinni akartam... Hinni akartam... s most itt állok újra, lelkem megtörve, testemből kitúrva. A fizikai napi fájdalom pont elég, ami az életemben lehet, s most küzdjek azzal is újra, ami egy életre hagy örök sebet. Hinni akartam, ha megírom, majd jobban leszek... Hinni akartam, ha megírom, majd... Hinni akartam... Hinni... Hinni... Hinni... folyton csak hinni?! Egyszer lehetne már, hogy azt szeretném... hogy én szeretném, s Az akarna lenni! Elkényeztetett, önző vén szar vagyok! Nesze a Semmi, dolgozzak meg azért is! Húzzak haza, otthon picsogni!

[megmindigkao]

Hova tűnt a sör a habról

Egy Csongrád megyei eldugott kis zsákfaluban jártunk. Az idejét sem tudom már mikor. Egyetlen söntés volt csak a környéken. Muszáj volt megállnunk. Tikkasztó egy május volt. Az út pora is már rétegekben állt a torkunkban, le kellett öblítsük. A helyet Kati mama kocsmájának hívták. Mint megtudtuk, Kati mama a kocsmáros volt. Tömött bajsza, logó mellei voltak, és nevetése közben rezgett kockahasán a bőr. Igen, félmeztelen állt a húsz centi széles pult mögött. Bal karján az erek és az izmok lüktetve dagadtak a kassza használatától, míg a sörcsapoló jobb karja szinte csak csont és bőr volt. És Józsinak hívták. A faluhoz mérten, a vendéglátó egység sem volt túlságosan nagy, mindössze három szék fért el benne, a huszonhét álló vendég mellett.  Mi ahogy beléptünk, rögtön intettünk is a kocsmárosnak, hogy: - Négy sört, legyen szíves! Az azonnal nyúlt a korsók felé. Két óra múlva már folyt is a kristálytiszta fehér habra az opálos sárga lé. A kicsapódó pára a mocskos üveg falát cseppekben most le az aljától a szájáig. Mikor mindkét poharunk a pultra került, Józsi csak annyit mondott: - Hatszáz lesz. És annyi is lett.  Időközben összeismerkedtünk a helyi erőkkel. Tájékozódtunk, hogy az egyetlen bekötő úton merre menjünk tovább. Visszafelé. S a sör meg csak hűlt és hűlt, hogy végre meg is tudjuk inni. Ám amikor már eleget vártunk és végre a kezünkbe tudtuk volna venni a korsókat, eltűnt belőlük a sör. Tanácstalanul néztünk körbe - hol a kocsmárosra, hol a korsókra - csak a hab maradt: Hova tűnt a sör a habról?! Örök rejtély marad. 

[megmindigkao]

[megmindigkao]

[megmindigkao]

[megmindigkao]

[megmindigkao]

Don't you Remember, The Fifth of November... éghetne az AlsóHáz is.

[justsayinkanzi]

Sokktóber

[megmindigkao]

Még szinte el sem kezdődött, légy pozitív(abb)! 

[dbdkitty-deactivated20221213]

Happy Friday The 13th!

[megmindigkao]

[argonautae-deactivated20200309]

Városvédő futás.

[justsayinkanzi]

[megmindigkao]

Mentségemül írjam, ilyen “rövid” távon, mint félmaraton, én nem is szoktam inni. Még a legnagyobb hőségben sem... Csak lötyög az ember hasában, s zavar a futásban. Pont elég a legvégén pótolni a veszteséget. Ami nem is veszteség. Hisz nem azért futunk, hogy a zsírpárnákból egy kis vizet izzadjunk ki/égessünk el?!

[justsayinkanzi]

lehet, hogy tényleg szükségem van szabadságra: 2 órája csináltam magamnak egy tejeskávét. az előbb csodálkoztam rá véletlenül a konyhapulton, totál elfeledkeztem róla :(

[megmindigkao]

Nem élek kávén, de most hogy végre rájöttem, hogy a közvetlen munkatársam ellenére, gyakorlatilag kettő helyett dolgozom, teljesen át tudom érezni ezen írásaidat. Legtöbbször azt sem tudom már milyen nap van. Ma is például 100%-osan biztos voltam abban, hogy talán 20%-ban maradhatok-e itthon, vagy be kell menjek. És a másik, hogy ezen a héten én vagyok-e a délelőttös, jogosan keltem-e hajnalban, vagy csak 10-re kell bent lennem és én hülye aludhattam volna még... :/  Nagy kétkedések közepette nagy nehezen rávettem magam, hogy elinduljak futni, kiszellőztetni a fejem. Maximum kénytelenek lesznek utólag beírni szabadságra, vagy lesz indokuk felmondásra. Egyiket sem bánnám. :P