… avagy „előre megmondtam”
És megszületett, és élt, és meghalt.
De haladjunk szépen, sorjában.
Kilenc hónapon át volt egyedül egy helyen, amelyre nem emlékezett. Nehezen indult az első nagy útja; de erre sem nagyon emlékezett. Igazából az élete első néhány éve mintha sosem létezett volna a térképen. Az első ködös emlékét a bölcsődei időkből tudta előkaparni, de sosem volt biztos benne, vajon nem csupán a megfakult családi fényképek elevenedtek-e meg előtte, talmi emléktöredékekként.
Az óvoda, az már biztosan létezett. Nevek és arcok, táncok és játékok, nevetés és sírás, és azok a gyűlölt ebéd utáni alvások… amikor még gyerek volt, tele energiával, kíváncsisággal, kiéhezve az élet csodáira és a játékra, az emberekre, a szeretetre. Amikor még unalmas volt egyedül lenni, nem csinálni semmit.
Aztán jöttek a betűk, a könyvek, a történetek; milliárdnyi ember és nem-ember és világ, a képzelet határtalansága. Onnantól kezdve egyedül lenni már nem is volt olyan unalmas; ha nem volt kivel életet lehelni a mesékbe, fejben szőtte őket.
Sokáig a fantázia birodalma volt az egyetlen, amely a saját fejében töltött órákat kitöltötte. Egyébiránt a valóságban élt, továbbra is szomjazva az emberi kapcsolatokat, a szeretetet, az izgalmakat és az eseményeket. Továbbra is élni akart; még egy rövid ideig.
Elég hamar megjelentek azok a gondolatok. Néha legszívesebben csak kilépett volna ebből a világból, ebből az életből, ahogyan egy játékból kilép az ember. Néha már nem kívánt többet a világból, az életből, az emberekből, a küzdelemből és az alkalmazkodásból, a meghajlásból és a könnyek nyeldeséséből. Néha már nem volt kíváncsi arra, mit hoz majd a holnap. Néha már nem érdekelte, ami körülötte zajlott, már nem kívánt részt venni benne.
Nem, mintha a fejében csend lett volna. Mióta felismerte, hogy vannak saját gondolatai, többé nem létezett a csend, a nyugalom fogalma. Csakhogy a kezdeti vetítések, fantáziák közé ami idővel befészkelődött, már nem volt élvezetes; és ami a legrosszabb volt az egészben: többé nem tudott szabadulni. A saját elméjének rabjává vált, örök társai lettek a keserű, dühös hangok és felkavaró, vagy éppen rémisztő képek. Hiába próbálta élni az életét, meglátni az érdekeset, a szépet a világban úgy, mint azelőtt, régen, gyermekként, a fekete felleg nem tágított a feje fölül. Minden de szépen süt a napra jutott egy mi értelme van ennek, és minden de szívesen kipróbálnámra jutott egy bárcsak nem ébrednék fel reggel.
A következő években e két véglet között ingázott: a világ egyszerre volt pusztulásra ítélt és csodákkal teli, az emberek jók és irtandók, az álmok valóra válthatók és minden szenvedés forrásai, az érzelmek az élet fűszerei és egyben legnagyobb mérgei.
Már régen megmondták: valami baj van a fejével.
És azt is, hogy nem lesz senkije. Hogy soha nem fogja szeretni senki. Hogy soha nem fogja elviselni senki. Hogy ő az ilyesmit nem érdemli meg.
Néha már maga is elhitte.
És néha már nem is érdekelte.
Néha már nem is vágyott rá.
Pedig néha úgy tűnt, egyenesbe jön az élete. Hogy lesz valaki, akivel leélheti azt a pár évet, ami jutott neki az örökkévalóságból, valaki, akivel foghatják egymás kezét a sírig, valaki, aki megérti őt és akit ő megért és akivel elviselhetőbbé válik ez az utálatos világ. Valaki, aki miatt megéri nem meghalni.
Néha jött is valaki. Aztán ment.
És aztán már nem is akarta, hogy jöjjön. Megunta.
És aztán elkezdett élni. A világ kitárult, és ő egyedül volt benne. Sokat járt emberek között, szeretett is köztük lenni, de hamar rájuk unt, beléjük fáradt. Egy idő után már minden emberi interakció két nap magányt igényelt, hogy kipihenje, hogy újratöltse magát. Ennyi nap pedig összesen nem akadt egy ember életében.
Miközben továbbra is beszélgetett és mosolygott és összejárt a családjával, barátaival, belül egyre több lakatot tett az ajtajára. Bezárkózott. Lassan minden találkozó, minden beszélgetés, minden szórakozás és megnyílás felszínessé vált, hiszen mindent – minden gondolatot, minden érzést, ami belülről gyötörte, feszítette, aludni sem hagyta – magában tartott. Hiába beszélt időnként róla, olyankor mindig csak a felszínt kapargatta, és hamar feladta.
Rájött, hogy egyedül van a világban. Minden családtag, minden barát ellenére egyedül van.
Elköltözött, az egyedüllétbe. Társ nélkül, csendben, magányban töltött nappalok és éjszakák következtek, órák az erkélyen, a horizontba bámulva, némán. És nem bánta.
Vett egy autót. Az élete ekkor hirtelen megtelt izgalommal, az újdonság oly sokat emlegetett varázsával: ezt kicserélni, azt felújítani, ilyen fejlesztés, olyan szépítés. Tervek a hétköznapok algoritmusán túl.
Imádott az autóban ülni, az ölelésébe simulni, szinte a gondolataival vezetni, és hangosan énekelni, mintha csak ők ketten léteznének, egyetlen entitásként, és övék lenne a világ. Lehettek bár fárasztóak és költségesek az állandó, hosszú utak, ő élvezte. Szeretett egyedül utazni: csak ő és az autó.
Aztán vett egy lakást. Mikor végre mindent aláírt és már az övé volt mindenestül, csak állt az egész, üres kóceráj közepén, és a szíve olyan hevesen vert, hogy a kávénak még a létezéséről is megfeledkezett. A saját házam. Az otthonom. Újabb felvillanyozás: ilyen szín, olyan bútor, amolyan felújítás, más elrendezés, és így tovább, a kreativitás végtelen határáig és vissza.
Természetesen egyedül volt. Itt is. Noha időnként örökbefogadott egy-egy macskát, vagy egyéb kistestű állatokat vett maga mellé, emberi jelenlétet – kiváltképp állandót – ritkán látott a lakás. És nem bánta.
Nem bánta, hogy hazaérve nem fogadja csókkal, hogy vaggyal senki; hiszen ugyanúgy számonkéréssel és vitával és csalódással sem. Nem bánta, hogy éjjel egyedül fekszik és hajnalban egyedül kel, hiszen nem zavarta senki és ő sem zavart senkit. Nem bánta, hogy hazaérve ha órákon át az erkélyen ácsorog és csak bámulja mélán a szemközti ablakokból visszatükröződő naplementét, senki nem jön utána pár perc elteltével, hogy mit csinálsz itt, mi a baj. Nem bánta a csendet maga körül. Nem bánta az egyedüllétet. Nem bánta az édeskettest a fejében lévő káosszal.
És nem bánta azt sem, hányan csóválták emiatt a fejüket. Hányan legyintettek, mondván, majd megváltozik a hozzáállása, majd lesz ez másként, vagy így se! Hányan ingatták a fejüket és ráncolták a szemöldöküket rosszallón, jaj ez nem jó, de miért jó ez neked, miért így csinálod, mi értelme ennek, meglátod később megbánod.
Időnként valóban megbánta. Iőnként valóban vágyott egy társra, egy érintésre, valakire, aki hazavárja, akihez bújhat éjjelente és akivel megöregedhet. Nem tudta ő maga sem. Csupán azt tudta, mit nem akart: csalódást és meg nem értést, állandó csatározást és feszültséget, meg nem felelést, magyarázkodást. Jobb egyedül, mint állandóan szabadkozni a gondolataid, érzéseid miatt. Jobb egyedül, mint állandóan harcolni némi magányért és mentegetni magad minden padlón töltött perc miatt.
Egyedül fogsz megdögleni, mondták. És igazuk volt, tudta jól. És néha bánta; de nem vitte túlzásba.
Az évek meg csak teltek, és múltak, és rohantak és vánszorogtak, néha azt sem lehetett tudni, előre vagy hátra. Valami mindig jött és valami mindig ment és valami mindig változott. Egyetlen dolog volt állandó: a feje. A feje, tele mi értelme van ennekkel és miért csinálom ezttel és de jó lenne végre meghalnival. Ám valamiért mégis csinálta, és valamiért mégsem halt meg (idejekorán, mármint). Lényének egy része mindig vitte, tolta előre, míg egy másik rész folyamatosan húzta vissza, lefelé. Gyakorta csodálkozott azon, hogyan is nem őrült bele ebbe a kettősségbe.
Végül leélte az életét, és megöregedett, egyedül. A családja és azok, akiket valaha a barátainak nevezett, sorra elhulltak mellőle, s akik még nem, azokkal sem beszélt túl gyakran. Túlságosan megszokta már a magányt, frusztrálta és fárasztotta a beszélgetés, a társaság, a hogy vagyok és a jaj képzeldek és az udvarias, kedves mosolygás.
És aztán meghalt. Egyedül, magányosan, csendben, senkit nem zavarva és senki által nem zavartatva. Mikor már érezte közeledni utolsó óráit, el-eltűnődött azon, vajon feltűnik-e majd bárkinek is a hiánya. Aztán már csak a két, szintén öregecske macskára gondolt: őket vajon ki fogja etetni, gondozni? S végül, csodálkozva a számos évtizeden, amit maga mögött tudott, a már rég nem számlált de jó lenne meghalni dacára, eljött az a reggel, amelyen már nem kelt fel.
Magányosan élt és halt meg, ahogyan azt megjósolták.
romaincrisis
stormborns
origamiaround
gummygunk
jacobvanloon
dededos
tangentwithtanner
yousharknotpass
