Összezár
Így megy ez többnyire, egy nem annyira sikeres de annál harciasabb és némileg érzelgős verssel készültem a mai napra, valami olyasmi témában, hogy nyugodtan változtassatok a berögzült szokásokon és ne húzzátok magatokra az érzelmi kliséket, semmi nincs kőbe vésve. A karácsony csak egy szó, töltsétek meg kedvetekre tartalommal. De tegnap éjjel olvastam egy rövid, ám annál izgalmasabb cikket egy pszichológustól, és az nagyon megfogott.
Minden kapcsolat akkor működik jól hosszútávon, ha két ember összezár. Kb ebben a mondatban lehet leírni a lényegét.
A nyilvánosság előtt akkor is össze kell tartani, ha amúgy a másiknak nincs igaza.
Nagyon nehéz dió, ha jobban belegondolunk. Hiszen kiállni valaki mellett ami adott esetben valamilyen módon lejárat minket... pffff. De senki nem mondta, hogy igazat kell adni a másiknak amikor hülyeséget beszél. Ezt senki nem mondta. Csak oda kell állni és támogatóan jelen lenni. Azt hiszem. Megkeresni azt ami támogatható. A lényeg, hogy egységet kell alkotni. Te csak azért véded mert a csajod/pasid. Igen. És bizony a szülőkkel szemben is.
Mindig és mindenhol: vagyunk MI és van a világ. Hogy miért? Mert otthon, négyszemközt elmndhatod, hogy hülyeség volt, szerinted nem úgy van, hanem máshogy, stb, stb. De ahhoz, hogy a MI érzés kialakuljon, ahhoz az kell, hogy nyilvánosan mindig összezárjon a két ember. A MI pedig az, ami megbonthatatlan egységet képez két összekapcsolódott ember között és ami biztonságot teremt mindkettőjüknek a világgal szemben. Ugyan mindenki téved néha, és mindenkinek lehet rossz napja, hullámvölgye amikor legkevésbé sincs szüksége arra, hogy a párja is kioktassa, nevelje, szembesítse és lehurrogja. Senki sem vágyik arra az élményre, hogy a társa a többiekhez tartozik és nem hozzá. Hogy egyedül marad a nézőpontjával, problémájával, kétségeivel vagy a fájdalmával.
Ez csak egy szerződés, egy szövetség. Nem jelent megalkuvást, behódolást. Hiszen ez által lehetsz biztos abban, hogy te is megkapod ugyanezt a támogatást a másiktól. Hogy mindig, minden pillanatban lesz egy "menedék" ami erőt ad ahhoz, hogy elboldogulj és továbblépj. Számíthatsz valaki támogatására amikor ki kell állni.
Nem ezt látjuk többnyire. Ócsárolják egymást nyilvánosan, kioktatják egymást, versengenek, és kibeszélik a másik titkait, ha azzal elszórakoztathatják a társaságot. Az emberek ezt megtanulják érzelmileg kezelni. Úgy, hogy eltávolodnak, védelmi vonalat húznak a másik ember felé is. A remény ami eleinte volt, hogy MI-ként élhet két ember, szétfoszlik. Vagyok én, vagy te és van rengeteg érdek és jó dolog ami miatt együtt vagyunk. De nem vagyunk MI -- ez történik.
De van egy nagyon érdekes csavar is ebben. Ami sokszor érthetővé teszi a dolgot, bár attól nem kevésbé fájdalmas. Az emberek néha azt gondolják, hogy a jó kapcsolat mindent elbír és attól szabadok, hogy bármit megtehetnek, nyugodtan elmondhatják a véleményüket, mert akkor is szeretve vannak, a társ mindig örömmel fogadja őket, hiszen érti, hogy ők nem rosszból teszik, fel tudja fogni, hogy szükségük van másféle kapcsolatokra is, ahol másféle elismerést kapnak, más oldalukat csillogtathatják, és hatalmas bizalomként és megértésként élik meg, hogy mindig hazamehetnek valaki ölelő karjaiba. A társ értse meg, hogy ők hogy vannak a szüleikkel, az exükkel, az ivócimborákkal, az ilyen-olyan partnerekkel.
Így is lesz. De akkor nem lesz párkapcsolati MI. Hanem egy anya lesz meg a gyereke. Vagy haverok, akik amúgy egy lakásban laknak, de egy percig sem számíthatnak semmi biztonságra.
Aki nem érti, hogy mitől emelkednek a másik emberben falak, azok nem valók egymáshoz, vagy egyáltalán nem való nekik semmilyen kapcsolat. Mert olyan fosban, amiben nincs MI, olyanban minek élni? Ott csak én vagyok meg a másik.
Egyébként szerintem ez tanulható és csak döntés kérdése.
Legyetek MI az ünnepek alatt! Hatalmas ajándék!
