Csenddel verve
van egy kollégám (valójában kettő), aki nem köszön sosem. Hónapokig bosszankodtam rajta, milyen bunkó, próbáltam kitalálni, hogy miért jó ez így neki, és utáltam nagyon, hogy én meg mindig automatikusan ráköszönök, amitől már nem is az lett, hogy nem köszön, hanem az, hogy nem köszön VISSZA, ami még nagyobb udvariatlanság. Kellemetlen volt az egész. Mint naponta egy pofon. Egy idegentől. Egy nap úgy döntöttem, hogy akkor én sem köszönök. Egy ideig direkt nem köszöntem és egy idő után már nem vettem észre, hogy nem köszönök, nem vettem észre őt magát sem és semmilyen érzésem nem volt vele kapcsolatban. Most már mosolyogva nézek rá, képzeletemben egy rózsaszín cédula lebeg a feje felett, A nemköszönős. Nem érdekel. A csenddel verés egy olyan bántás ami nem számonkérhető, nem bizonyítható, aminek minden centije az elszenvedő fél oldalán keletkezik, az elkövető ártatlan. Ugye milyen zseniális? Ha idegenről van szó, akkor egyszerű a dolog, ahogy a fenti ábra is mutatja, lehet viszonozni a semmibevevést, problem solved. Ha hozzánk közelálló, akkor az ember automatikusan elkezd teperni, alkalmazkodni, megpróbálni “jobban” szeretni. Felhívni magára a figyelmet, mert nyilván nem szándékos a másik részéről, csak nem gondolja, hogy ez nem jó érzés, csak éli a maga kis életét és azt hiszi, hogy minden rendben. Az ember nagyon igyekszik nem azt gondolni, hogy szándékos a dolog, mert szándékosan ilyet nem csinál senki. Vagyis senki, aki... jajj, nem, nem erre gondolni sem szabad, hogy direkt, hogy tudatosan tesz úgy, mintha nem látna. Ha megkérdezném biztosan én lennék a hülye vagy a hisztis vagy valami, én lennék az aki nincs rendben, mert itt van velem, mit akarok, hogy folyton rajtam lógjon? Hát hagyjam már élni meg levegőhöz jutni. Igen, persze, bocsánat. Csak nem értem. De nem is akarok ezen gondolkodni valójában. Készítem a cédulát.