A KULTÚRSOKKRÓL | vélemény
Hat napja érkeztem meg Bangkokba egy év közép-ázsiai utazás után. A város kiengedhetett valami szelepet bennem, mert a kialvatlanság ellenére is teljes erővel vetettem bele magam a sikátorok útvesztőjébe, és battyogtam végig a fél városon egy német sráccal, akit a hostelben szedtem össze. Bangkok lazának és álmosnak tűnik India után, magával ragadott az első perctől kezdve. Aztán ma hiányozni kezdett valami, és rájöttem, hogy még mindig nincs kultúrsokkom.
Masszív világjárós tapasztalattal azt látom, hogy a kultúrsokk valami olyasmi, mint az első napok hasmenése egy trópusi országban - egyerszűen beüt, túl kell lenni rajta, aztán mehet minden tovább. Nem félelmetes vagy megrázó, inkább csak valami kellemetlenség, ami intenzívebb vagy enyhébb lefolyással, de mindig ott van az első napok igzgatottságának lecsengése után. A tünetek sem mindig egyformák, gondolom egyéne is válogatja. Nálam a legtöbbször az történik, hogy egy új országban úgy a harmadik-negyedik napon hirtelen nem akarok emberekkel beszélni, nem akarom felfedezni a következő negyedet, és kb minden vágyam ítélkező tekintetek nélkül elbújni egy sarokban, komfort-kaját enni, és lógni a youtubeon. Ez mondjuk egy hostelben zero-privacyvel elég lehetetlen küldetés, de ha mégis sikerül bekockulnom - mondjuk függönyös ágyak vagy egy teljesen kihalt hálóterem révén - , akkor a nap végére általában le is cseng a nagyja. A probléma akkor van, ha nem sikerül elbújni. Ilyenkor legjobban az egyedül sétálás, zenehallgatás, és az egész napos olvasás egy padon szokott visszazökkenteni a kerékvágásba. A lényeg: semmi kontaktus a helyi kultúrával. Aztán persze a néha egészen más, simán csak indokolatlan idegesség, rosszkedv vagy álmosság jelentkezik, de a lényeg mindig ugyanaz - furán érzem magam egészen addig, amíg meg nem fogalmazom: ja, hát kultrúrsokkom van, akkor mindegy. Mindig elfelejtem, hogy számítsak rá. Szóval összességében nem nagy dolog, de fontosnak tartom tudatosítani, mert nagyon tudja befolyásolni a befogadó kultúráról alkotott képet. Ha a tünetek ellenére erőltetem a pacsizást, csak a negatívumokat vetítem mindenfele, és az senkinek sem jó. A kultúrsokk hátterében egy nagyon egyszerű jelenség áll - az új befogadó közeg apró különbségei. Minden szociális közeg - legyen szó etnikai, vallási vagy kulturális csoportról - egy picit más mint a szomszédja. Az országhatárok nem valódiak. A térképek vonalai nem rajzolnak tiszta határokat az emberek szokásaiban vagy viselkedési kultúrájában, így egy országban több kultúrsokkot is meg lehet tapasztalni, akár két régió között is, vagy a szomszéd városba érve, néha meg még határátkelés után sem történik semmi. Halál kiszámíthatatlan, mikor jön, ezért is macerás felismerni. Tapasztalatom szerint a kultúrsokk akkor igazán erős, ha nincs nagy különbség az új közeg és aközött, amiben szocializálódtam - vagy csak éppen elkezdtem beletanulni egy korábbi állomáson. Ez talán azért lehet, mert első ránézésre minden ugyanúgy néz ki. Az emberek csak picit lassabbak-gyorsabbak, csak kicsit más a mimika, kis különbségek a rejtett asszociációkban. Aztán amikor nekiállok szóban vagy nonverbálisan kommunikálni, nem az történik, amire számítok. Mást kommunikálok, és mást értenek rajta a helyiek, így elkezdődik egy sor kulturális különbségen alapuló lehetetlen félreértés, és pár nap múlva az agy besokall a bizonytalanság miatt, és pánikszerűen kizár mindent és mindenkit, amíg lenyugszik. Könnyebb olyan helyen, ami köszönő viszonyban sincs az eredeti szocializációs közeggel, mert ott egyszerűbb csak hagyni hogy történjenek a dolgok, nincs elvárás vagy frusztráció, ha nem értjük egymást tökéletesen. Ez az én szuper-tudományos definícióm a kultúrsokkra. Amúgy meg tényleg nem para, ha nem görcsölünk rá. Menjen mindenki utazni, sokkolódjon kedvére, hagyjon időt helyrerázódni, és minden alkalommal kicsit könnyebb lesz.
