Valószínüleg ezt sose fogod látni,sőt talán hallani sem tőlem,de sok mindent le kell írnom ahhoz hogy jobban érezzem magam. A legjobb barátom voltál,3éven keresztűl.Ha sírtam vigasztaltál,ha rosszat tettem megrígattál,ha boldog voltam velem nevettél. Most pedig,itt fekszel elöttem és az új barátnőddel beszélgetsz. Igazából nem értem miért,de csak megakarlak ölelni.Úgy szorosan,ahogy még a három év alatt sosem. Mára minden fontos dolog a múltunkban eltűnt,és magányosan nézem ahogy mosolyogsz a kamerába. Észre sem veszed milyen szomorúnak tűnök mikor hosszasan rádpillantok.Te azt hiszed azért teszem mert ugyanazok vagyunk mint régen,hogy csak egy mosoly és leolvassuk egymás gondolatát.Pedig aztán nem.. Későn jöttem rá,mikor már tényleg késő volt,és reménytelen gondolatok közt furkászok,hogy szeretlek. Te is szerettél engem,akárhogyan is,de ott voltál és kellettem neked. Te is kellesz én nekem,ahhoz hogy életben tudjak maradni. Sose vágytam még ennyire egyetlen egy pillantásodra,vagy mosolyodra sem,mint most. Beütött ez az érzés,de reménytelenül. Mikor lehetett volna,nem kellettél,és most hogy kellenél már messze vagy tőlem. Közel,de mégis kurvára messze. Igazából,nem akarok többet igazán közel kerülni hozzád,mert nem lenne értelme szenvednem egy olyan dolog miatt amiért te nem szenvednél. Így hát,akárhogyan is érzek,hagyom hogy boldog légy a cafatok között,én pedig továbbra is tűröm csendben a magányt.