A sötétség már a részemmé vált...
Volt egy idő, amikor gondolni sem mertem arra, hogy egyszer talán en is így fogok érzeni. Éveken át nem is tudtam mi is igazán a szomorúság. Optimista és boldog voltam... majd valahogy a semmiből engem is elért. Sírtam es mindent kilátástalannak gondoltam. De fogalmam sem volt mi is a baj. Csak érztem valami nincs remdben. Belülről emésztett. De az idő alatt megszerettem. Szerettem a fájdalmat. Fájdalmas idézeteket és zenéket hallgatva... és közben jöttem rá egyáltalan nem vagyok egyedül. A dolgok szétestek körülöttem és én is. De mégis... egy idő után már nem akartam tenni ellene. Élveztem, hogy minden annyira más volt. És megváltoztam. Teljesen más lettem mint évekkel ezelőtt. Mintha a sötétség belém alart volna férkőzni, de a végén már nem ellenkeztem. Élveztem, az egész borzalomban... mégis volt valami megmagyarazhatatlan jó... És talán... akkor jöttem rá... nem félhetek a sötéttől ha már én vagyok az.
