(…) Elhangzott tőle egy látszatra egyszerű, mellékesnek tűnő mondat. Persze, Ő a kis kedvenc. Valahogy így. Átsiklottunk a témán, kiszállt az autóból, mentem tovább a napi teendőkkel a fejemben. Pár kilométer után, mint robbantott épület lassított felvétele, dübörgött. Persze, Ő a kis kedvenc. Hogy mit és mennyire mást jelent! Nála! Érinti! Rosszul! Mert így volt! Ezt látja, és könnyen látja ezt, visszaigazolja a korábbit. Hogy nem csak otthon. Mindenhol! Elfogadta. Az állandó idegesítő érzés mellett (fru…), törekszik. Jóban lenni vele. Kettősség. Hátha neki is jut valami maradék. Nem dicséret! Megerősítés! Bár számba vétel, jutalom alamizsna falat. Figyelemre méltatás. Elfogadás. Csodálkozik titkon, hogy ugyan mivel éri el, hogy mindig ő legyen?
Egyébként szótlan. Hallgatása erdő mélye a tikkasztó delelőn és a roppanó zúzmarás fagyban egyszerre. Mondtam neki, valamit kezdeni kell, ezzel a nagy, folytonos csenddel. Tőkébe vágott, élezett fejsze. Intő kézzel hárított, mint aki leseperi az ölébe hullott morzsákat az imént említett alamizsnából. Inkább hol táguló, hol szűkülő szemekkel igyekszik a még jobb megfelelésre. Nem veszi észre. hogy nem a kedvencen múlik. Őt választják (…).
Miért? Miért? Miért? Miért? Csilingelt fémes hangon fülében a kérdés, a pöröly sújtó ritmusára. Nem látta az ülőnél állót, csak a dolgozó karokat. Felnőtt. Azóta sem akarnak jönni a válaszok. Százait véli lógni hívogatón, a drága divatbutikok kirakatában. A kozmetikumok, ékszerek túlzott viselete. Jutalmazom magam. Értékes vagyok. Várja esténként a pultnál, italok egymás után, forgatja a fejét, merről érkezhet, mindenhol hamis széptevők, csábítják, éreztetik, hogy igazán fontos, kedvenc. Hirtelen úgy érzi egyszerre minden pótolható. Elmegy velük, amolyan számonkérés a világon, megtudom, ha belepusztulok is, vezérelve hajtja. Hajnalig bírja. Hazaér, kábultan kicsi halálba zuhan (…).