Jónás Tamás: Nagy dolgok
Úgy szokott lenni, hogy amikor éppen fürdeni kezdek, te bekéredzkedsz hozzám a fürdőszobába, hogy neked most kell, nem tehetsz róla, s már ülsz is a kávára. Illedelmesen végigvárom (esetleg diszkréten pancsikolva) a folyamatot, észrevétlenül bele-beleszagolok a levegőbe, te kezet mosol, majd kimész, mindent gyorsan, sokáig ne zavarj (ami bent marad, bent marad, máma ilyenek a fürdőszobák). Eleinte mosolyogtam magamban, hogy né, micsoda őszinteség virágzik itten közöttünk, szép dolog, ilyen vagyok, előttem ezt is lehet, semmi sem idegen tőlem sem, ami emberi, de legközelebb “már megint most?”-tal fogadtam szégyenlős mosollyal előadott, sürgető kérésedet. „Miért szarsz mindig akkor, amikor fürdök?” – kiáltottam végül, idáig jutottunk, de ne hidd, hogy haragszom, még ha morcosan is adtam elő mindezt, tulajdonképpen csak azon bosszankodtam, hogy miért nincs külön a vécé (nyomorult világ), de már ezen is túl vagyok. Örülök ennek az egésznek – ugye, elhiszed? Ma már nem nézem, hogyan kap kezed a papír után, hogyan nyúlsz hátra és babrálsz egy ideig, félrenézek, a csempét bámulom (s nem azért, mert nem vagyok kíváncsi rád), ma már nem faggatlak, megcsókolt-e X. vagy csak soha nem akarod bevallani, hagyom a titkaid, ha vannak, s messzebbről nézve rád, tisztább alakodban csodállak, te emberebb, távolibb, nőbb lettél szememben, persze nem csak a vécé miatt, de valahogy akkor rémlett fel előttem annak az értelme is, hogy bármi lesz is, és bármi volt, és ha mindent megunva én egyszer téged, te engem, fűvel, fával, szóval még akkor is, valami időtlenség van már közöttünk, és én már, mint valami mániákus költő, mindenből, mindenedből újra- és újraköltelek.
