Egy ideje aszexuálisnak címkézem magam, ezzel nincs is semmi baj. Mostanság viszont egyre többször esem kétségbe a magányosságomtól. Minden romantikus kapcsolatot visszautasítottam az életemben, sosem volt párom - és a tradicionális értelemben nem is szeretnék. Nem akarok szexelni, nem akarom hogy valaki intim helyeken érjen hozzám, nem szeretném hogy valaki megcsókoljon.
Ellenben egyre többet vágyok valakire, akit az “élettársamnak” nevezhetek - ölelés, összebújás, együtt élés, és egy valahogy párkapcsolatnak hívható valamire. Úgy érzem ez lehetetlen, hogy egy embert találjak aki az ennyi “nem”emmel is elfogadjon, nemhogy még passzoljunk is.
Volt valaki, akivel viccből élettársaknak hívtuk magunkat, és rettentően szíven ütött a magány, mikor közölte hogy szeretne valakit maga mellé - mert bár sosem fejeztem ki neki ezt rendesen, valahogy úgy gondoltam, vele a fentiek szerint élek, benne viszont megvan a vágy, hogy valakitől többet szeretne.
Ha kicsit sok volt, sajnálom. Egyszerűen csak kellett egyet ventelnem, és megkérdezni a többi aszexuálist, hogy ők hogy bírnak a magánnyal, és a párkereséssel. Milyen tippeket tudtok ajánlani erre?
Megértjük a kétségbeesésedet.
Sok aró és aszex átéli, amiről írsz, és persze akár egy más szexuális vagy romantikus irányultságú ember is gondolhatja úgy bármi miatt, hogy nem akar magának egy „hagyományos" párkapcsolatot.
Ami segíthetne, az az, ha sikerülne lebontani a szörnyű amatonormativitást (azt az elképzelést, hogy mindenki egy kizárólagos szerelmi kapcsolatra vágyik, szeretne magának egy darab partnert, akivel felugorhat a párkapcsolati mozgólépcsőre - ismerkedés, randizás, szex, szerelmi vallomás, összecuccolás, családalapítás stb. - apróbb eltérések persze lehetnek, de nagyjából ez a forgatókönyv), mert ha nem gondolná azt a társadalom, hogy csak ennek alapján lehetséges megszervezni egy boldog, jól működő életet, akkor könnyebb lenne egy potenciális partnernek lekommunikálni, hogy „figyelj, próbáljunk meg ott lenni egymás mellett jóban-rosszban, de ne úgy, ahogy mindenki elvárja körülöttünk, hogy egymás mellett legyünk, hanem alakítsuk ki a saját életünket úgy, ahogy nekünk megfelel".
Mivel az amatonormativitás a mi társadalmunkat teljesen áthatja, a lebontása nem két hétbe fog telni (sőt, nekem van egy olyan szörnyű gyanúm, hogy még csak nem is két évbe vagy évtizedbe, hanem ennél nagyobb időtávlattal kell számolnunk).
Amit én aró aszexként a saját életemben csinálok, az az, hogy őszinte vagyok az emberi kapcsolataimban. Ez persze őrült nehéz, sérülhetek benne, gúnynak, meg nem értésnek tehetem ki magam és így tovább, de nem igazán látok más lehetőséget. Ki kell tárulkozni, oda kell állni egy (vagy több) másik ember elé, és el kell neki valahogyan gagyogni, hogy bejön, kedvelem, és szívesen megpróbálnék vele egy kapcsolatot - de nekem semmi igényem sincs azokra az összetevőkre, amiket amúgy el szoktunk fogadni egy kapcsolat standard összetevőiként (mondjuk hogy nem akarok csókolózni, a szexet magammal szeretem űzni, eszem ágában sincs gyereket vállalni, nincs kedvem összeköltözni, mivel aromantikus vagyok, nem érzek iránta rózsaszín ködös, vad, forró szerelmet stb.), viszont ezek hiányában is képes vagyok erős érzelmi kötelékre, számíthatna rám, én is szeretnék rá számítani, próbáljunk meg egy queerplátói kapcsolatot (egy olyan kapcsolatot, ami nem romantikus szerelmen alapul, de jóval szorosabb, mint amit „barátságnak" szoktunk nevezni), na, mit szól ehhez?
És ha neki is van kedve egy ilyen kapcsolathoz, akkor meg lehet próbálni és neki lehet állni navigálni egy olyan társadalomban, amely egyáltalán nem érti, hogy ilyesmi létezik, és úton-útfélen invalidálja („jaj, ti csak barátok vagytok, és majd úgyis jön neki a nagy szerelem, és ott fog hagyni, és egyáltalán hogy lehet így élni, nekem ez soha nem menne, jaj, te kis szegény, hát látom, hogy szenvedsz, kellene neked egy rendes fiú, na, gyere, itt van a szomszéd unokaöccse, a Botond, hát olyan jóképű, vele kéne összeházasodnod, szülj neki két porontyot, az majd kiveri a fejedből ezeket a hülyeségeket").
Szóval nem könnyű a helyzet, de vagyunk azért elegen, akik nem úgy gondolkozunk, mint a többség - csak meg kell találnunk egymást, és fel kell nyitnunk a környezetünk szemét, hogy akár ők is élhetnének máshogyan, nem olyan ördögtől való az.
Nem akarsz a viccből élettársadnak nevezett illetővel nyíltan beszélni? Előfordulhat, hogy neki is tökéletes lenne az, amit te tudsz nyújtani neki, csak soha nem beszéltetek róla.
