. @csakhogymegismerj - Tumblr Blog

Nem lett volna semmi baj, ha nem telik ennyi időbe,

Tényleg elfogadni azt, hogy téged magadon kívül senki sem érdekel.

Analizálod a dolgokat, tisztában vagy mindennel, csak azt nem látod, hogy nem szereted magad.

És amíg te saját magadnak ásod a vermet,

Haladsz benne lejjebb és lejjebb

Lassan elfelejted hogy milyen is a fényben lenni,

eggyé válsz a sötétséggel.

Életem legrövidebb kapcsolata hosszabban nézve 4 nap, rövidebben 2 óra, amiből igazából egy sem nevezhető biztosan randinak.

Mióta megláttalak

Szentjánosbogarak repdesnek a mellkasomban.

Nem pillangók, mert tudom, hogy ez valami más.

Nem sima szerelem/szeretet féle,

Ez sokkal több annál.

Az univerzum választott téged, nekem.

Megmutatta az utam feléd.

Jöttem, láttam, győztem és mentem

Magammal viszem azt, amiért odatévedtem.

Értékrendem is mindennel ellenkező

Csak veled egyezik mindenem.

Magamban és magammal viszlek téged

Haladjunk együtt az élet útján tovább.

Ha lehet: mindvégig.

Most ezt érzem.

A teremtéstől-az ősrobbanástól sejtlek.

Sejt szinten értesz meg, és értelek meg téged.

Nem kellenek ide szavak, kevés a meglévő szókészlet.

Ahhoz, hogy le tudjalak írni,

Meg kell újítanom a magyar nyelvet.

Atomjaid és atomjaim szinte teljesen egyek.

Ezt onnan tudom, hogy egy ritmusban lépünk és szuszogunk,

Egyszerre dobban a szívünk,

Hullámzásunk is megegyező.

Fent és lent, fent és lent.

Míg a fent nagyon találó, felhők fölé szárnyaló,

A lent különböző.

Te feldolgozol, én meg nagyon mélyen érzek mindent olyankor.

Meg akarok felelni neked, a gyermeki énem küzd a szeretetedért.

Te csendes leszel, én sírni kezdek.

Ezzel kell még dolgoznunk

A fent és lent ugyanakkor állandó.

Működésünk ritmusa is megegyezik.

Sosem felejtem mikor rád eszméltem

S mikor te megérkeztél hozzám, mellkasomra fekve.

Azt mondtad végre hazataláltál, én meg azt éreztem, hogy az otthon végre én magam vagyok, mindezt veled és általad, kéz a kézben.

Mert az otthon te vagy, az otthon én vagyok, és kicsit mégis egymásban leljük meg a nyugalmat.

Kapcsolódásunk nem egy egyszerű egymásra találás, nem múlandó.

Ismerlek, mióta világ a világ

Sokat éltünk már együtt:

Te vagy a másik fele(m) életemnek.

Mióta atomjaikat szerte hordta az univerzum

Rakódtak ránk felesleges törmelékek

Karcoltak engem, karcoltak téged

Ezzel együtt formálódtunk.

Csiszolódtunk a széllel, a vízzel, a körülöttünk lévő csillagtörmelékekkel.

Formánk minden életben éppen ezért más és más.

Most kör vagy, és én kör vagyok.

Sárga és narancssárga.

Nem szabályos szélű: kissé érdes, de formálható, csiszolható.

Energiáid és jelenléted finomítanak rajta(m).

Tudod, nem hiszek az örökkében, mert minden ember múlandó.

Te is és én is meghalunk egyszer, ez az élet rendje.

Ha a te halálodra gondolok megijeszt, te sem szeretsz gondolni az enyémre.

Félünk egymás veszteségétől

Melletted ma mégsem volt a halál gondolata sem olyan ijesztő.

Ez is olyan természetes, mint kéz a kézben haladni veled és melletted.

Uborka lépésben: Egyszerre csak egy uborkányit haladjunk az életben.

Léphetsz nagyobbat, léphetek én, de kezed a kezembe fonódott rég

Atomjaink idejében.

Mióta megismertelek

Szentjánosbogarak világítják be a testem

Szentjánosbogarak melege olvasztja a jeged én pedig nézem és csodálom szépséged.

Sárgám olvasztja kéked, narancssárgád öleli a saját árnyékod

Én meg csak nézlek és ebben a nézésben meglátlak téged, úgy igazán.

Látom magam is szemed tükrében.

Egyik felem te vagy s másik feled meg én.

Nem csak lelkitárs(am) vagy,

Lángra lobbant ikerség a miénk.

Két kis kör vagyunk:

Egy forma

Két színnel.

#🟠🟡

csakhogymegismerj

Szakítás önmagaddal

Fáj, de

néha kell.

Egy ideig visszatérő rémálmom volt, hogy nem ismersz fel, hogy közömbös vagy velem. Én kereslek, sírok a távolságtól, amit érzek.

Egy nagy házban vagyunk mindig, sok emberrel, pedig te nem is vagy társasági.

Hideg vagy, én kapaszkodni akarok, de nincs mibe, nincs kibe.

Futni kezdek, ki a házból, szemben vele erdő van. Sűrű, nem látni a végét.

Folynak a könnyeim, hideg van, de mondogatom magamnak, hogy “rendben leszek, felállok, fel tudok állni”.

Sírva ébredtem, kerestem a menedéket benned, holott az álmom vége mindig az, hogy te külön, én külön.

Nekem futnom kell az erdőbe, vár az ismeretlen.

Álmomban a te hidegséged hajszolt bele az ismeretlenbe.

A valóságban én vagyok az, aki mert lépni egyről a kettőre.

Az elménk olyan, mint az égbolt. Változásának gyorsasága is megeggyező.

Néha tiszta, egyszínű, mondhatni áttetsző

Szépen visszatükrözi a tengereket.

Majd szép lassan, egy-egy felhő jelenik meg rajta. Hirtelen pedig képes arra, hogy mindent elsöprően, felhőkánaánjával beárnyékolja az egész napot. Olyankor borús a kedv is.

A szürke és fehér felhők akár jó és rossz gondolatok egyaránt megjelennek az elménk tengerén. Hol az egyik, hol a másik van többségben.

Ám a ború szürkesége sem tart örökké, itt-ott már látni a távolból jövő napsugár erejét, egy szálló repülő égbolton hagyott védjegyét.

A lényeg, hogy nincs mindig rossz és mindig jó.

Az elme, akár az idő

Épp oly változó

Valahol legbelül Árkot ás a lélek. Szerszámai a kezében Egyre lejjebb és lejjebb mintha egyáltalán lehetne.

Olyankor nem fáj, a cél: eggyé válni a sötéttel. Minél lejjebb és beljebb halad Annál kevesebb a fény. Annál jobb a szemnek, ő szereti a sötétet. Annál rosszabb az agynak: ő nem bírja ezeket a terheket.

A lélek tehát folyamatosan halad, Azt reméli hamarosan itt a vég, Pedig még közel sem jár El sem kezdte a lehetetlent.

Valaki szólna neki Hogy hiába próbálkozik?

Ha meg akar semmisülni Másképpen kell érvényesülni.