Csend
egyre kevesebb az igényem arra, hogy beszéljek, és egyre több időt töltök csendben. régebben pusztán azért is beszéltem, hogy ne halljam a saját gondolataimat, vagy azért, hogy a másik embert biztonságos távolságban tudjam tartani, ahonnan már nem tud átszivárogni belém. már nyugodtabb maradok akkor is, ha hallom mindkettőnket. akkor is, ha a másik nagyon szeretne tőlem valamit, amit nem tudok neki megadni, és emiatt elfog a bűntudat vagy a szorongás. sajnálom, gondolom magamban, aztán minden megy tovább, és mindig kiderül, hogy a másik ember élete mégsem rajtam múlik egészében. egyikünknek sem kellene úgy tennie, mintha nem így lenne. hetente háromszor tépelődöm ezen egy díványon fekve, a fejemnél ülő emberrel többet beszélgetek és többet hallgatok együtt, mint életem során valaha bárkivel, és még ő sem képes helyettem kihordani semmit sem. hát akkor én mások helyett?
Álmok
történetek helyett villanások, részletek ragadnak meg az emlékezetemben, eltöltök velük némi időt, mielőtt elhúzom a függönyt az ablakom előtt, hagyom összefolyni a két világot. a testvérem és az ő gyerekei helyett a barátaimmal és az ő gyerekeikkel találkozom inkább, amit szégyellek, mert a távolság aközött, ami adott és ami általam választott, rámutat valami kényelmetlen igazságra bennem. éjszakánként gyakran mégis a testvéremmel álmodom, kamaszok vagyunk, a figyelmét keresem, vagy épp gondoskodni igyekszik rólam. a valóságban, amikor beszélünk, összekeveri a nevemet a fiáéval. ennek ellenére rájövök, hogy már nem róla álmodom, hanem az ő képén keresztül önmagamról - elszakadtunk. körülöttem házasságok dőlnek romba, viszonyok és menni-vagy-maradni dilemmák kerekednek, én pedig éjjel kényszerített szívtranszplantáción esek át, az altatógáz a tüdőmben ébrenlétbe katapultál.
Tér
kinyílt körülöttem és bennem is, lett hova mennem itt is, ott is. döntés, ambíció és pillanatnyi igény kérdésévé váltak olyasmik, amik azelőtt ingatag függelmi viszonyok és szorongató kitettségek rendszerébe ágyazódtak. kivel találkozzak? hol dolgozzak? kivel dolgozzak és kivel ne? dühítsek fel másokat, dühítsem fel magamat? egyre nagyobb részben rajtam áll. ugyanitt: nem kívánom az alkoholt, elfelejtek kávézni, idős apámmal nem feszülünk egymásnak a politika kapcsán, csak beszélgetünk róla. hálás érte, pedig lehetett volna ez eddig is így. nagyobb távolságból viselhetőbb az alkalmi közelség, lassan araszolunk egymástól vé alakban, egyre messzebbről integetünk egymásnak. még élünk, még látjuk egymást, csak nő a tér kívül, nő így belül is. vajon közel az idő, amikor végleg elköszönünk, és amit könnyebben tartottam kint, az utoljára fájdalmasan bentre kerül? nem tudhatom, de addig is, amit tehetek: kitárom az ablakokat - szellőztetek.















