Deviant Majority @deviantmajority - Tumblr Blog

Csend

egyre kevesebb az igényem arra, hogy beszéljek, és egyre több időt töltök csendben. régebben pusztán azért is beszéltem, hogy ne halljam a saját gondolataimat, vagy azért, hogy a másik embert biztonságos távolságban tudjam tartani, ahonnan már nem tud átszivárogni belém. már nyugodtabb maradok akkor is, ha hallom mindkettőnket. akkor is, ha a másik nagyon szeretne tőlem valamit, amit nem tudok neki megadni, és emiatt elfog a bűntudat vagy a szorongás. sajnálom, gondolom magamban, aztán minden megy tovább, és mindig kiderül, hogy a másik ember élete mégsem rajtam múlik egészében. egyikünknek sem kellene úgy tennie, mintha nem így lenne. hetente háromszor tépelődöm ezen egy díványon fekve, a fejemnél ülő emberrel többet beszélgetek és többet hallgatok együtt, mint életem során valaha bárkivel, és még ő sem képes helyettem kihordani semmit sem. hát akkor én mások helyett?

Álmok

történetek helyett villanások, részletek ragadnak meg az emlékezetemben, eltöltök velük némi időt, mielőtt elhúzom a függönyt az ablakom előtt, hagyom összefolyni a két világot. a testvérem és az ő gyerekei helyett a barátaimmal és az ő gyerekeikkel találkozom inkább, amit szégyellek, mert a távolság aközött, ami adott és ami általam választott, rámutat valami kényelmetlen igazságra bennem. éjszakánként gyakran mégis a testvéremmel álmodom, kamaszok vagyunk, a figyelmét keresem, vagy épp gondoskodni igyekszik rólam. a valóságban, amikor beszélünk, összekeveri a nevemet a fiáéval. ennek ellenére rájövök, hogy már nem róla álmodom, hanem az ő képén keresztül önmagamról - elszakadtunk. körülöttem házasságok dőlnek romba, viszonyok és menni-vagy-maradni dilemmák kerekednek, én pedig éjjel kényszerített szívtranszplantáción esek át, az altatógáz a tüdőmben ébrenlétbe katapultál.

Tér

kinyílt körülöttem és bennem is, lett hova mennem itt is, ott is. döntés, ambíció és pillanatnyi igény kérdésévé váltak olyasmik, amik azelőtt ingatag függelmi viszonyok és szorongató kitettségek rendszerébe ágyazódtak. kivel találkozzak? hol dolgozzak? kivel dolgozzak és kivel ne? dühítsek fel másokat, dühítsem fel magamat? egyre nagyobb részben rajtam áll. ugyanitt: nem kívánom az alkoholt, elfelejtek kávézni, idős apámmal nem feszülünk egymásnak a politika kapcsán, csak beszélgetünk róla. hálás érte, pedig lehetett volna ez eddig is így. nagyobb távolságból viselhetőbb az alkalmi közelség, lassan araszolunk egymástól vé alakban, egyre messzebbről integetünk egymásnak. még élünk, még látjuk egymást, csak nő a tér kívül, nő így belül is. vajon közel az idő, amikor végleg elköszönünk, és amit könnyebben tartottam kint, az utoljára fájdalmasan bentre kerül? nem tudhatom, de addig is, amit tehetek: kitárom az ablakokat - szellőztetek.

egy szórakozóhelyen néhány barátommal azt játsszuk, hogy véletlenszerű pillanatokban átrohanunk az asztalok között, az asztalokról leborulnak az italok, majd a kijárat ajtófélfájáról lábbal elrugaszkodva menekülünk az utánunk eredő biztonsági őrök elől. újra és újra visszasettenkedünk, hogy ugyanezt a kört lefussuk.

a hely óriási mosdójában vizelek egy piszoárba, amikor rosszat sejtető alakok vesznek körbe és kezdenek vegzálni. gyorsan rájövök, hogy a menedzsment bérelte fel őket a mi megleckéztetésünkre. elém tesznek egy forgótáras pisztolyt egy golyóval, és azt mondják, meg kell töltenem, a tárat meg kell pörgetnem, a fegyvert a fejemhez kell emelnem, aztán el kell sütnöm. ha ezt megteszem, elnézik nekem az eddigi csínytevéseimet. máskülönben megölnek itt helyben.

ha hatlövetű, akkor elég jók az esélyeim - gondolom magamban -, és különben sincs sok választásom. kinyitom a tárat, összesen két golyónak van benne hely. kifut a fejemből a vér. rettegve megtöltöm, a tárat megforgatom, a halántékomhoz fogom, majd elsütöm a revolvert. hangosan kattan, de nem sül el. fogvatartóim bólintással nyugtázzák és magamra hagynak.

#álom

így a magánszféra felé történő átbucskázásom a klienskörök buborékhatását is egyre nyilvánvalóbbá teszi a számomra. a kritikai pszichológusokat régebben - és kicsit még most is - legszívesebben megráztam volna, amikor arról beszéltek, hogy a pszichológusok a hétköznapi gyakorlatuk során az egyénre hárítják a felelősséget, és nem veszik számításba a társadalmi/szociális hátterét a problémáknak. hogy ember, nézz már be egyszer egy állami intézmény rendelésére, ahova jellemzően olyan emberek esnek be évtizedek óta kezeletlen pszichés problémákkal, akik nem tudnak egyedül kimozdulni a lakásból, változatos és brutális tünetektől szenvednek, rokkantosították őket, eleve összefonódnak a szociális kínjaik a pszichológiai problémáikkal több szinten. gondolod, hogy ezeket figyelmen kívül hagyva baszatjuk feléjük a konzervdumákat az önmegvalósításról, meg nyomjuk nekik a mindenfejbendőlelt? nem is ismerek olyat, aki ezt így művelné. szellemekkel hadakoztok.

közben meg ahogy tapasztalom fokozatosan azt, hogy a fizetőképes réteg sokszor mennyire más gázokkal keres magának efféle szolgáltatást, elmorfondírozom azon, hogy aki ebben a buborékban él és dolgozik terapeutaként, és kevés rálátása vagy élménye volt másról, azok között bőven akadhatnak olyanok, akik ezt a pozitív pszichológia - mindfulness - bennedalétra vonalat művelik didaktikusan. csak idáig hermetikusan el voltam szigetelődve tőlük.

aztán az évek alatt az is egyre láthatóbbá vált, hogy az állami egészségügy lerohadásával párhuzamosan minden kollégám és barátom elvándorolt a közszférából. ami nem jelenti automatikusan azt, hogy onnantól fogva az ember a legfelsőbb decilis hasfájásait és kokainfinanszírozási aggodalmait kenegeti, de azért mégis távolabbra evez a valamiféle értelemben vett közhasznúság érzésétől. ismerek olyat, aki ezt azzal kompenzálja, hogy vállal egy-egy pro bono pácienst, ami azoknak biztosan sokat jelent, csak ennél még hangosabban ordít ebből a saját lelkiismeret megnyugtatásának az igénye.

kényelmetlen és kijózanító érzés két világ között lenni.

az állami egészségügy után körbepuhatolózni a magánszektor álláslehetőségei között nagyjából olyan fless, mint egy olyan rémálomból történő felébredés, amiben az ember egy megalázó felvételi procedúra végén egy húggyal borított nyilvános vécében, fülsiketítő zajban próbál szellemi tevékenységet végezni, miközben a körmeit véletlenszerű ürügyekre hivatkozva tépkedik le morgásokkal és ugatásokkal kommunikáló bürokraták, aztán ébredés után egy kis szemdörzsölést és verejtéktörlést követően az fogadja, hogy valaki csendesen, tagolt mondatokban magyarázza neki, hogy ők is álmodtak már hasonló szürreális szart - bár nem tartott ilyen sokáig -, most viszont nagyon örülnének a vele való közös munkának, szóval nézzen nyugodtan körbe, aztán szóljon, ha kiötölte, milyen munkaidőbeosztás tetszene neki a leginkább.

a magyar egészségügy belső folyamatait egy az egyben képezi le a ma kicsúcsosodó történetem:

júliusban a munkahelyem vezetőségétől azt az infót kapjuk, hogy jól állunk megtermelt pontszámokat illetően, elégedettek. betegpanasz nagyon sok éve nincs, a pszichoterápiás várólistát stabilan 1-2 hónap várakozásban tudjuk maximalizálni.

augusztusban a teljes intézményre kiterjedő államosítás és einstand előtti ítéletnapi osztogatás történik teljesítményarányos pénzbeli jutalmat osztanak szét a dolgozók között, amiből részesülök.

ma behív a főorvos az irodájába, majd közli, hogy a legfelső vezető letelefonált neki, hogy az uborkaszezonban - amíg vagy én vagy épp a pácienseim szabadságoltak - nagyon kevés volt a betegforgalmam a statisztikák szerint, ki vagyok rúgva, adja át nekem az üzenetet. nem teljesen érti, dadogja a közvetlen főnököm, szerinte pikkelhet rám a vezír. azt leszarom, azt mondjad, meddig kell lezárnom a folyamatban lévő melóimat azokkal, akik épp járnak - december, mondja, meg hogy majd döntsem el, közös megegyezés vagy egyoldalú legyen a vége, azt kérték. mármint tőle telefonon, hogy kérdezze meg tőlem. vigyorgok.

na hát tíz év közszférát is le lehet tenni ennyire bornírt módon.

“olyan lehet járni vele, mintha konstansan a dog smothering owner mémben lennél a kutya”

azt hittem, akkor fogom először otthon érezni magam az új kecóban, amikor végre letudom a falcsiszolás-glettelés-festés-bebútorozás tripet, de a lakásban először terjengő húsleves és sült tarja illata szanaszét übereli nálam ezeket, szóval most így a nagyjából üres nappali közepén a parkettán fekve is sokkal szebb minden, mint mondjuk egy évvel ezelőtt, pedig már akkor sem ordítottam a nyomortól.

húsvéti parentifikációs türelemjáték: szüleid perlekedése közepette győzd meg a félig lerobbant apádat arról, hogy fel kéne iratkoznia térdműtéti várólistára, miközben kiesik a szemüvegének a keretéből egy két milliméteres csavar, amit meg kell találnod a padlószőnyegen, majd csipesszel történő visszahelyezés után be kell csavarnod egy miniatűr csavarhúzó segítségével.

A pszichológusok haladó csoportja nagyon kiakadt a népszavazáson.

tudom, belpesti értelmiségi nyekergés erre mindenféle sajtóetikai meg szakmai aggályokkal jönni, helyette átléphetnék végre azon a bizonyos szellemi dimenziókapun, akkor talán végre megérthetném azt a magyar néplélekben rejtőző ősi bölcsességet, mely szerint a gyakorlott hivatásom nem más, mint - suttogva, összekacsintva: a tudjukkik által kitalált - propagandisztikus, agymosó áltudomány.

deviantmajority

arcom, amikor a háborútól szorongó páciensektől olyan visszajelzés érkezik, hogy az egyik pszichiáter kollégánk “orosz békefenntartó misszióról” magyaráz nekik, ránézek a kolléga facebook profiljára, és ömlik rajta az alufóliasisakos, kvázi-pszichotikus, ruszki dezinformációs propaganda.

cicanaci

asssztakurva ☹️

és ilyenkor mit tudtok csinálni vele?

deviantmajority

az orvost megkérhetjük arra, hogy szorítkozzon a tüneti kép felmérésére, aztán a megfelelő gyógyszer kiválasztására, de naivitás lenne azt gondolni, hogy ehhez majd tartani fogja magát.

a pácienssel meg változó, hogy mit lehet kezdeni ezzel, mindenki máshogy reagál le egy ilyen halmozott problémát, ami ott kezdődik, hogy nem azért érkezik a beteg, hogy betekintést nyerjen a kezelője téveseszméibe, és ott folytatódik, hogy a segítője lába alól észlelhetően kicsúszott a realitás talaja - remélhetőleg csak egy jól körülírható témában. ha ezzel kapcsolatban nincs az illetőnek erős személyes érintettsége (például cserbenhagyó/inkompetens/irreális támaszszemélyekkel), akkor könnyebb túllendülni rajta. ha van, akkor a reakció is valószínűleg dühösebb, kétségbeesettebb, és ugyan teljesen jogos, azért értelmezhető lehet azon túl is, hogy egy kretén az orvos.

cicanaci

lehet, h nem jól tudom a nevét, de nem az van, h pszichológusoknak és pszichiátereknek időnként maguknak is el kell menniük szupervízióra? ott ezek nem buknak ki? a szupervízor szakvéleménye alapján nem felfüggeszthető pl?

deviantmajority

ez egy kínzóan bonyolult téma sajnos. nagyon lerövidítve: a pszichiáterek képzési folyamatának nem része semmiféle önismereti sajátélmény, pszichoterápiás módszer, ahhoz köthető szupervízió. és egy nem pszichoterápiás munkát végző pszichiáternek nincs is erre szüksége, mivel ő jellemzően pszichés állapotot mér fel és gyógyszerel. szóval a fentebb vázolt helyzetben eleve történik egy szereptévesztés, mert az orvos a saját területén kívül próbál interveniálni, ráadásul nem pszichoterápiás szituációban. sem a szituáció, sem a szakember képzettsége nem illeszkedik ahhoz, ami elhangzik. innentől ez etikai kérdés, orvosról lévén szó a magyar orvosi kamaránál lehet bejelentést tenni, ők lehetnek ebben eljáró hatóság. ilyenek miatt viszont nem függesztenek fel semmilyen orvost, ennél sokkal vadabb cselekmények szükségesek ehhez.

pszichológusoknál a képzési folyamat teljesen más, többféle egymásra épülő posztgraduális szakképesítés létezik, ezeken kívül módszerképzések, a módszerekhez kötődően sokszáz órányi önismereti sajátélmény, elméleti és technikai kiképzés, szupervíziós fázis, és minden képzettség esetén megvan az ahhoz illeszkedő kompetenciakör. ha tanácsadó szakpszichológus vagy, akkor nem dolgozol betegekkel, mert az már klinikai szakpszichológusi kompetencia. ha klinikai szakpszichológus vagy, akkor nem végzel szakpszichoterápiát, csak alappszichoterápiát, mert a szakpszichoterápia már pszichoterapeuta szakvizsgához kötött (ami a négyéves posztgrad klinikai szakpszichológusi képzésre épülő, konkrét módszerképzés elvégzését IS igénylő kétéves képzés). és akkor ezek mentén lehet arról beszélni, hogy adott szakember működése sértett-e 1. kompetenciahatárt 2. etikai normát 3. módszertani normát. attól függően, melyiket sértette, illetve hogy az adott szakember tagja-e a jelenleg kb. egyetlen valamelyest valós joghatósággal rendelkező vonatkozó szervezetnek, a magyar orvosi kamarának, az elbaszásának a következménye terjedhet a lófasztól a kamarai tagságának és működési engedélyének a felfüggesztéséig. de jelenleg az orvosokon kívül kizárólag a klinikai szakpszichológusok tagjai az orvosi kamarának, ezért aki nem klinikus pszichológus, hanem pl. mezei, MA-t végzett pszichológus, vagy akár tanácsadó szakpszichológus, azzal körülbelül semmit nem lehet ilyen téren kezdeni.

deviantmajority

arcom, amikor a háborútól szorongó páciensektől olyan visszajelzés érkezik, hogy az egyik pszichiáter kollégánk “orosz békefenntartó misszióról” magyaráz nekik, ránézek a kolléga facebook profiljára, és ömlik rajta az alufóliasisakos, kvázi-pszichotikus, ruszki dezinformációs propaganda.

cicanaci

asssztakurva ☹️

és ilyenkor mit tudtok csinálni vele?

deviantmajority

az orvost megkérhetjük arra, hogy szorítkozzon a tüneti kép felmérésére, aztán a megfelelő gyógyszer kiválasztására, de naivitás lenne azt gondolni, hogy ehhez majd tartani fogja magát.

a pácienssel meg változó, hogy mit lehet kezdeni ezzel, mindenki máshogy reagál le egy ilyen halmozott problémát, ami ott kezdődik, hogy nem azért érkezik a beteg, hogy betekintést nyerjen a kezelője téveseszméibe, és ott folytatódik, hogy a segítője lába alól észlelhetően kicsúszott a realitás talaja - remélhetőleg csak egy jól körülírható témában. ha ezzel kapcsolatban nincs az illetőnek erős személyes érintettsége (például cserbenhagyó/inkompetens/irreális támaszszemélyekkel), akkor könnyebb túllendülni rajta. ha van, akkor a reakció is valószínűleg dühösebb, kétségbeesettebb, és ugyan teljesen jogos, azért értelmezhető lehet azon túl is, hogy egy kretén az orvos.

arcom, amikor a háborútól szorongó páciensektől olyan visszajelzés érkezik, hogy az egyik pszichiáter kollégánk “orosz békefenntartó misszióról” magyaráz nekik, ránézek a kolléga facebook profiljára, és ömlik rajta az alufóliasisakos, kvázi-pszichotikus, ruszki dezinformációs propaganda.

vegyes társasággal ácsorgok, beszélgetek a régi Dürer egyik folyosóján, a csapatból egy számomra ismeretlen, vízfestékszerűen összefolyó arcú lány odasúg valamit egy ismerősömnek, aki később közli velem, hogy azt kérdezte meg tőle, én kicsoda vagyok. arra gondolok, valahogy össze kellene ismerkednem vele. nyílt téren, kiégett pázsitra helyezett farönkökön ülünk körben, néhány barátom feje helyén régi CRT-monitorok, bennük videókonferencia-hívás révén látható fejük. a vízfestékarcú lány a körben velem nagyjából szemben ül, a barátaim a monitorokból érdeklődve-cinkelgetve faggatnak engem róla. jelezni próbálom nekik, hogy ne most, hiszen a szóban forgó illető itt ül és hallja. a barátaim nem veszik az adást, ezért legyintek, majd sétálni indulok egy közeli, barna avarral borított erdei úton.

egy vidéki város mára kihalttá vált szórakozóhelyén a falat vállal támasztva dumálok a helyi kopasz, bomberdzsekis kidobóval. azt mondja, amikor asztalt foglaltam, szólhattam volna, hogy egy nagyobb csapat hangos sráccal érkezem, akik várhatóan hamar be fognak baszni. ő most egyedül dolgozik a műszakban, ha bármi galiba támad, nem tud egymaga mit tenni. megnyugtatom, hogy nem lesz semmi probléma, a számlát is kifizettük már, indulni készülünk. a szórakozóhely teraszán üldögélve elmeséli, hogy sokszor olyankor is özönlik fel a teraszra a tömeg éjszakánként, amikor a hely zárva tart, aztán felérve veszik csak észre, hogy nem szól a zene, utána lassan mindenki szét szokott széledni. kiérve, az épület előtti kietlen parkolóban lehúzom cigivel egy haveromat, elmondom neki a kidobóember aggodalmaskodását és a megnyugtatást, amiben részesítettem, majd rágyújtás közben viccelődve hozzáteszem: “és most hirtelen egy detonáció a levegőbe röpítené az egész épületet”. amint kimondom, egy detonáció a hátunk mögött a levegőbe röpíti az egész épületet.

néhány haverral arról egyeztetünk, hogy egy svájci síparadicsomba utazunk külön járművekkel, a végén majd ott találkozunk, mindenki fel lesz szerelkezve kellő mennyiségű piával, cuccokkal. autóval követünk egy trolit - ezen utaznak a haverjaim -, amikor észreveszem, hogy a troli kerekei ripityomra vannak törve, az eszelősen vezető sofőrjük néhány pillanattal később driftelve autókat gázol el az úton. egy piros lámpánál bemászok a troli vezető fülkéjébe, és félreállítom a forgalomból, mire mindenki dühös lesz rám. a következő pillanatban már egy joystickkel irányítható vadászrepülőt vezetve vadászom repülő csészealjakra Magyarország fölött, a levegő izzik az általam kilőtt lőszerek felhőjében.

#álom

De miért nem veszel egy ágyat, vagy ott is késik az IKEA? :(

tényleg! ágy!

most, hogy így százharminc éves koromra sikerült eljutnom egy lakás önrészének összegyűjtögetéséig, és meg is találtam az életem végéig történő eladósodásom fejében saját becses tulajdonomba átpasszolandó otthont / végső nyughelyet, nekiduráltam magam, hogy egy tervezőprogrammal felskicceljem, pontosan hogyan is rendezzem majd be azt. rátermettségemet és érettségemet jól példázza, hogy az alaprajz megalkotása után rám telepedő tanácstalanságomat a lakás közepére megálmodott négyméteres, fatüzelésű kazán + sok köbméter farönk akkurátus elhelyezésébe, másik változatban ugyanoda lekúrt hálózsáknak, illetve mellé sátornak a gondos bepozícionálásába, harmadik verzióban pedig jól bevilágított növénykékkel teli, gigantikus üvegház odatervezésébe fojtottam. mondjuk most ez legyen a legkomolyabb problémám a következő évtizedben, azt kívánom.

ritkán érzek vagy mondok ilyet, de most eléggé büszke vagyok a szakmai közegemre. jópár éve figyelem, hogyan nyomakodik be az MCC, illetve az annak anyagi és szellemi holdudvarába tartozó Mindset Pszichológia azoknak a témáknak, kérdéseknek a nyilvánosság felé történő tálalásának területére, amik éppen a hatalom propagandagépezetét is intenzíven foglalkoztatják, és amikről igyekeznek úgy beszámolni, mintha az általuk kívánatosnak tartott narratíva és a tudományos evidenciák éppen egy irányba mutatnának. mostanában szembe is lehetett találkozni több helyen efféle témákban - most épp a “genderkérdés” fut - nyilatkozó pszichológusok/pszichiáterek bármilyen érdemi tudományos alátámasztást nélkülöző véleményeivel, amik a szakma színfalai mögött elsöprő negatív fogadtatásra találtak. nem mintha az ebben a kérdésben állásfoglalást megjelentető MPT nyilatkozata a jelenleg ismert tényeket forrásokkal annyira masszívan megerősítte volna, illetve homályosan megfogalmazott részektől mentes, jó színvonalú munkának lenne mondható. szóval hozzá lehet tenni, hogy bőven szolgáltattak kapaszkodókkal ahhoz, hogy pusztán véleménykérdéssé lehessen redukálni a témát. ami valójában sem nem véleménykérdés, sem nem ideológiai kérdés, ugyanakkor több, objektíve tisztázatlan része létezik. amivel semmi gond nincs, tudományról lévén szó.

azt viszont különösen szívderítő volt figyelni, ahogyan a színfalak mögött eleinte csak a propaganda-narratívába illeszkedő megnyilatkozásokat övező felháborodás kezdett duzzadni, aztán a hiányzó szakirodalmi források megosztására vonatkozó hiábavaló kérések gyarapodtak, majd az ezekre adott arrogáns, tartalmatlan válaszok után elkezdett a közeg nyíltan arról beszélni, ami valójában az egész történetnek a lényege: arról, ahogyan a NER eleinte sunyin, majd egyre agresszívebben igyekszik benyomulni a gondolkodásnak a legkülönbözőbb tereibe, relativizálni, zajkeltéssel szubjektív kérdésekké maszatolni addig tudományos kérdésekként kezelt témákat, mindezt erre alkalmas szellemi kútmérgező intézmények segítségével. lehet, hogy ennek a nyílt kimondása nem oldja meg ezt a problémát, de legalább egy kis oxigénhez jut az, aki ebben a környezetben dolgozik. remélem, hogy azok a fiatal pszichológusok, akiket eszközként használnak fel ebben a folyamatban a hatalom oldaláról, nem törnek bele végleg ebbe az egészbe, és a tömeges szakmai ellenreakciók miatt nem azonosulnak végleg azzal, amiért most úgy érzik, hogy küzdenek. sokukért egyébként ténylegesen nagy kár lenne.

idáig nem sok tapasztalatom volt ingatlanosokkal, de az elmúlt fél év alatt kapcsolatba kellett lépnem ennek a hivatásnak a képviselőivel, és arra jutottam, hogy ez valami számomra egészen újszerű kínzást jelent. teljesen talán nem álltam naivan a témához, de azért az a folyamat, hogy valakivel kezet fogok, aki mögött látom azt az illetőt, akivel valójában dolgom lenne, de a közöttünk elhelyezkedő, a kezemet el nem engedő, sőt, a kézfogást kényszeredett tangózássá - helyenként kölcsönös mosollyal kísért birkózássá - alakító szereplőnek egy halom, számomra nem teljesen felderíthető érdeke létezik, amik kaotikusan fluktuálni látszanak akár óráról órára, ráadásul ezek a figurák még időközönként cserélődnek is, az olyan szinten képes kibillenteni az egyenletesen alakuló bizalmi kapcsolatokhoz szokott kényelmi övezetemből - a.k.a. felbaszni -, hogy bosszúfantáziaként néha már azon merengek, létjogosultsága lenne egy külön szakmának, aminek a képviselői magukat álvásárlónak kiadó, lehetőleg minél frusztrálóbb alakok lennének, akik azért kapnák a fizetésüket, hogy a különböző ingatlanirodák ügynökeinek a lehető legtöbb idejét foglalják le értelmetlenül.

Trending Blogs

Recently Viewed Blogs

Deviant Majority