Mindkettőnk kertjében szebbnél szebb virágok nyíltak. Mások ugyan, néhol különbözőek, néhol hasonlóak.
És pont ettől volt gyönyörű mindkét kert. Eleinte csendes odaadással szemléltük egymás kertjeit, megszagoltuk a virágokat. Beengedtelek a kertbe, s Te is beengedtél, pedig jó ideje már, hogy a kerítésen kívül figyelted csupán egyre burjánzóbb kertem.
Majd azt mondtuk: nem jó így a kert.
Azt ott ki kell szedni. Ide újat kell ültetni. Elkezdtük megnyirbálni a kerteket, feltúrni a földet, erőszakkal összekötni a két kertet és egy naggyá kovácsolni.
A virágok hervadni kezdtek, egyre több öntözés maradt ki, de észre sem vettük haldoklásunkat; teljesen elvesztünk abban, hogy kijavítsuk azt, ami szerintünk amott nem működött. Halott kertjeink romjainál állva vérző szívvel húztunk végül magasabb kerítéseket, és fogadtuk meg:
"Ha újra szép lesz idebent, már be sem engedek senkit!"
Mostmár tudom, hogy átható szeretettel és friss vízzel járjak át kertedbe. Ha beengedsz, majd tiszta szívvel, tápláló csodálattal, mezítláb sétálok végig benne.
Ha újat ültetsz, örömmel segitelek, ha kéred.
Meghagyom a kerted olyannak, amilyen, és szeretettel táplálom, hogy még hatalmasabb legyen általad - általunk. És ha majd erre jársz, megláthatod: az én kertem is óriási növekedésnek indult, mialatt nálad jártam.
Egy párkapcsolatban sajnos egyre gyakrabban látom, mennyire arról szól, hogy a saját belső világunk, hiányosságaink arcára formáljuk a másikat.
Felépítünk róla egy képet, tőle várjuk a szeretetet, amit magunknak nem adunk meg, s mindeközben bőszen állítjuk, hogy mi csak "tudjuk mit akarunk", és "nem adunk alább".
Egyetlen dolgot felejtünk el sokszor.
Teljes pompájában, a saját teremtésével, kihívásaival, önállóságával. A történetek nélkül, amiket róla forgatunk a fejünkben, de kevésbé róla szólnak, sokkal inkább az ordító belső magányunk legbelső zugairól.
annaxmalina
kianamaiart
stormborns
jacobvanloon
germansingergirl
kaledo-art
discoholicmusic
2087
