Felszínész

a Világot jelentő Szálkák

[felszinesz]

Hűs tenyeredben

nem futó kaland, de végzet asszonya. nem szerelem, de óda, tétova. nem várakozás, de egyetlen akarat. sóvárgásomból vad ösztön fakad. szeretni akartál én lenni csak veled fájtunk egymásnak mint éjnek a szürkület. látok még csodát ma de elveszett a fény ami vonz és eltaszít a halál küszöbén.

[felszinesz]

Vallomás estefelé

Nem vagyok soha máshol, csak ott, veled, Órák ingájába függesztett átmenet, Pillantásainkkal terhes levegőben, Feküdve egymás testébe temetően. Karjaid az égbolt, könnyűsége semmi; Forró lankáidon hagytál megpihenni. Nyugtalan estéken reszketett a hangod, Tagadásainkkal vertünk csak vészharangot. Hallgatásunk köré lassan nőtt az árnyék, Este is lett, így haza már nem találnék. Utánad nyúltam éjjel a sötétben, De csak álmaimban érlek, sosem ébren. Mártír így nem lettem, csak gyáva eretnek; Majdnem kimondtam azt, hogyan szeretlek.

[felszinesz]

Tizenegy haiku

elragadtatások tegnap éjfél után

Egy furcsa angyal, Ki csak átszállásra vár: Ez vagy te nekem. Olyan szeszélyek Bontják szemeid fényét! Itt felejt az ősz. Földöntúli vágy Takarja el szemérmed: Vénusz születik. Bőrödön csillan, Megfagy a nap sugara; Téli világ vagy. Eljött az órám. A csendhez igazítja Szívverésedet. Világi öröm, Nyár vagy, de nekem adod Égi bánatod. Elvesztettelek. Otthagytalak valahol. Ki más lettem így? Te vagy minden nő, Aki élt és létezett: Ősanya sóhaj. Gyermekem lettél. Szobáink legmélyében Egyesült szívünk. Feketefehér Fátylak közé rejtőzöl. Nem látom színed. Szívem útjain Nézd, ahogy senki se jár Egy őszi estén.

[felszinesz]

pedig ha látnád, milyen szép aranykötésű ingujjakat varrnak matrózruhámra! Mert messze jártam, és visszatértem. De rongy lesz belőle, és vad tengerek emlékét őrzi, míg roggyá nem feslik végül. Akkor már csak én fogom tudni, merre vitt hajóm, és hol vetett partra az orkán hogy hajótörten e tíz sort leírjam.

[felszinesz]

Esőben, szélben

esőben, szélben nehéz tavakban zöldben és kékben száraz avarban zárom az ujjad végeit össze csöppen a tenger habja fürössze nehéz itt bennem kint vele könnyű legyőzve ketten csend, hamuszínű gyenge az isten erős az élet szakítod frissen sohasem éred

[felszinesz]

Este a hegyen

senki sincs itt, hogy itt legyen lehull az ág, de mit tegyen jólesik most a jéghideg szétesik hogyha megremeg ez a vers már félig kész megfagyott utcazenész szép romokon fél kupola sötétedik a tél humora

[felszinesz]

Cím helyett

A lét malma lassan szétesik, Alatta szunnyad a fészek. Csendjét, hangját is szétszedik: Anatta. Súnjata. Ének!

[felszinesz]

Végtelen

egyedül a szerelmet nem tudtam megunni, talán az unt meg engem mert nem tudtam befejezni csak abbahagyni amit veled elkezdtem

félbehagyott könyveim csak egyre gyűlnek hova rejtsem őket? fáradt napjaimban sorba pont elférnek, hogy elrejtsék jövőmet.

ma láttalak a parkban, ahol régen nevettél ott ültem késő estig. lelassult az idő, a hideg sem zavart, én sem zavartam senkit.

[felszinesz]

<3

Attól félek aki voltam Hogy a lány fölé hajoltam Most már tudja aki téved Nem lesz vége a mesének

Felhőmben egy csík a hajnal Papírra van írva tollal Hozz egy hullócsillagot Helyettük is én vagyok.

Játssz velem vagy hagyjál békén Pofozz fel vagy ülj le mellém Mondd ezerszer: szép vagyok! Piszkos rongyos étlapod

[felszinesz]

Tegnappali

szombati csend,  eső a kertben permetez szülői ház,  gyerekkorom kastélya ez

anyám vegán palacsintát süt hugomnak mosolyából szarkalábat nyomtat levelek közt citromsárga foltok esőt izzad a citromfa: beoltott az ajtó alatt halk zajok szöknek ki fázósan térnek vissza melegedni sétálni megyünk, most megint elered “apa kalapját még kölcsönkérheted!” elbújik a fény az eperfában csak álmodja, hogy ma este megtaláltam.

[felszinesz]

Isten...

Sokan elbeszélték már, hogy mit szeret Isten.  Most szeretnék néhány dolgot megosztani, amit nem szeret.  Akik ismerik, megerősíthetik. Písz. Isten...  nem szeret egyedül lenni nem szereti, ha csúfolják nem szereti a csokit nem szereti, ha túl nagy a csend nem szereti a zajos bulikat nem szereti a gyógyszereket nem szeret táncolni nem szeret belelépni dolgokba nem szereti a kígyókat nem szereti a dínókat nem szeret borotválkozni nem szereti, ha látják nem szereti a latin nyelvet nem szeret focizni nem szereti, ha ősrobbanásnak hívják nem szereti az esőt nem szereti magát nem szereti, ha lebuzizzák nem szereti, ha a háta mögött kibeszélik nem szereti a celofánt nem szereti a rómaiakat nem szereti a harry potter könyveket nem szereti a sört nem szereti a húst nem szeret vízen járni nem szeret fát pakolni nem szereti, ha megütik a másik orcáját is nem szeret későn lefeküdni nem szeret vidéken élni nem szereti a flódnit nem szereti ha fütyülnek nem szereti, ha zavarják miközben fát ültet nem szeret árva lenni nem szereti ha elspoilerezik a kedvenc sorozatát nem szeret mindenütt jelen lenni nem szeret a halál gondolatát nem szeret állva enni nem szereti azt a szót, hogy soha nem szereti ha mások menőznek a gitártudásukkal nem szereti, ha a szemébe világítanak nem szereti hallani, hogy most múlik pontosan nem szeret együtt a sötétbe menni

[felszinesz]

Imádság

Beszélsz valakihez aki talán nincs is jelen. Ez projekció, de mit vetítek? A tudatos istenképemet vetítem Isten képzelt képére. Ez visszacsapódva hat rám. Magba imádkozom Istent. A tökéletes példakép, nem lesz jó, mert én leszek Isten, és az istenség emberileg elérhetetlen. Nincs akarata, vagy ha akar, csak jót s jól. És persze Isten szeret! Tehát mindenkit szeretnem kell. És mindenkinek szeretnie kell engem. Az abszolút jó vagyok én. Anyám az Istennel hasonlít össze. Jézussal, mert ő a példa. Ha nem vagyok krisztusi, nem lehetek jó a szüleimnek. Nagy úr kell hogy legyek, nagy, de alázatos, szolgáló is egyben. Egy alázatos Isten: a nagy paradox. Jézus, az én példaképem, a lehetetlen. A példamutatás a legjobb tanítás. E gyerekből pap lesz? E gyerekből Isten lesz, akárki meglássa. Isten olyan, amilyen a példája volt, ahogy Őt tapasztaltam. Isten úgy tapasztaltam, mint passzív erőt. Ismét paradox, az erő nem lehet passzív. Az erő a tevésben definiálódik és nem a levésben. Egy csak létező Isten nem erős Isten. Ez vagyok én, a létező Isten: semmire sem hatok. “Vagyok, aki vagyok.” : ez erőt nem jelent. Ez az erő ellentéte. Ez vagyok én. Isten, aki nem akar cselekedni. Vagy nem tud cselekedni. Vagy mindkettő. Gyenge Isten, alázatos Isten vagyok én: Tenger, melyen a csónak hánykolódik, Egy törvénykönyv, amit senki sem olvasott még. A szavaim parancsolnaak, de a szavaimat nem hallgatja senki. “legyen fény.” Ki hallottam meg a teremtő szavát, amitől lett? “legyen fény.” felkapcsolom a villanyt, nem parancsolok, hanem cselekszem, ez több mint a parancs. Miért legyek isten, ha tenni is tudok? Cselekvő vagyok, nem létező. Nem akarok többet Isten lenni. Én akarok teremteni. Nem szóval, hanem tettel. Ezt próbálom. Nem tudom lehet-e, de más út nincs.

[felszinesz]

Két telón most

Két telón most jobbra húznak tinderen. Két telón ma így meccseltünk: te, velem.

Két napig még várom hogy írj, hallgatok. Két napig még csak más hangját, hallgatod.

Két óra és lelépsz: unod? kérdezem. Két órája nem kérdeztél, egyet sem.

Ha meccselünk, nem ijeszt meg a magány nagy csöndje sem. Ha meccselünk, egy magányból a másikba átesem.

[felszinesz]

Csillagszóró éjszakák

Két hópehely egymásba kapaszkodott a sálamon.

A buszmegálló körül habtenger uralkodik: hó mindenütt. Hideg van, az életet is hó takarja.

Kutatnom kell magamban, de én vagyok, kezeimen és fáradt arcomon a lámpa sárga fénye.

Csillagszóró éjszakák. Nevetni tudnék! Nevetve futni, csillagok alatt, könnyen, mint a szél!

Gyermekkoromban oda voltam a sok hóért. Tegnap hazafelé hógolyót gyúrtam, érezni akartam a havat, a hideget, a telet és azt, amit nekem ez régen jelentett. Eldobtam a járdaszélre. Az eldobás mozdulatában is volt valami kutató, hogy azt akarom célba venni, amit húsz éve olyan sokáig célba vettem.

Nem talált, mert nem találtam célt.

Van egy részem, ami folyton megújul, változik, és egy részem amely, mint egy vaskos papírköteg, megírva vagyon, és amihez írok hozzá folyton, de a korábbit nem változtatom, legfeljebb az változik, miképpen olvasom.

E köteg egyre nagyobb és nagyobb terjedelmű lesz, napról napra. A változó részem aránya viszont alig változik. Csak apróságokban. Az élet apró dolgai, amiket jobban megfigyelek, amik tanítanak, amiket magamnak tanítok.

Az öregedés érzése az, hogy az engem felépítő papírkötegben olyan sok szó lett, hogy az döntően győz a változás felett, megvétózza azt.

A változás pedig csak abban a ritka esetben lehet vétójogú, ha életre szóló felismeréseket teszek.

Ha egy ember útja során rossz döntéseket hozott, ettől nem lesz rossz ember. Ha öregedést érzek magamon, nem tesz öreggé.

Öreg talán az, akinek olyan kicsi az a rész, amit változni tud, hogy maga is elfelejtette rég a változásba vetett hitét.

Azt mondják, van, aki egyik napról a másikra megöregszik.

Azért lehetséges ez, mert egy nap olyan hatás éri, ami miatt úgy dönt: “Eleget harcoltam széllel szembe. Megírtam eddig életemet, most már engedem, hadd vigyen az ár.”

Seneca azt mondja:

“Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”

János 3:8 pedig ezt:

“A szél arra fúj amerre, akar. Hallod a hangját, de nem tudod, honnan jön, és hová tart.”

A sálamra hópelyheket fújt a szél.

Nem tudom honnan jöttek és hová tartanak, csak látom, ahogy az esti lámpafény csillagszórásában összekapaszkodnak a sálamon.

[felszinesz]

Egy tökéletes nap

Azt hiszem szeretni akarok

Belém rekedt gondoskodás

Osztva több rész az Egy

Azt hiszem ez én vagyok

Fák alatt, fák között, a fákon

Eljátszom hogy szobor vagyok

Téli, havas kertben állva,

Éget ujjaimban a hideg bársony

Emlékszem, hogy emlékszem

Ez jó, ott voltam, adtam enni

Kávéban a keserű, jó voltam

Egy pohár hideg vízben én elfértem

Korlátok jöttek, nekem csak ezt szabad

Bátor voltam, magamban gondoltam

Nem nyújtom messze a kezem

Ha messsze nyújtom végül elaszakad

Párizs, Firenze és a Hold után

Belém rekedt gondoskodás

Osztva több rész az Egy

Ezer, egy éjszakám

[felszinesz]

Ma este erre gondoltam

Muszáj tudnom (hinnem), hogy jól gondolom, különben folytonos kételyek gyötörnének.

Van értelme, hogy hiszek a lélek létezésében? ez befolyásol? esetleg értelmet ad? a testi halálon túli élet?

Tudok-e hit nélkül tenni bármit is ebben a világban azon kívül, minthogy pótcselekvésekkel eltereljem a figyelmemet az élet értelmetlenségéről?

Lélek

Fontos ez?

Hiszen test vagyok. De, valami dolgozik az agyban. Amely látszólag olyan elvont struktúrákat és tudatalatti(?) folyamatokat mozgat, amelyek az érzékelhető világból nem jöhettek. Az érzett világ látszólag kézenfekvő.. Dolgok, képletek. Isteni szikra? Lehet, hogy csak egy elég bonyolult képlet a lélek? Mutációval létrejött a képzelet, millió évek alatt a tudatalatti is. A tudatból kiszorított információ és folyamat-áradat, archetípusok és varázs-ezüstszálon összefonódó szociális öntudatunk szövevénye a lélek. Miért olyan nehéz elfogadni, hogy az énem csak egy fizikai folyamat az agyban?

De bármi lehetséges és semmi sem tudható biztosan.

És, mint fantáziával és tudatalattival rendelkező lények, a fantáziát és tudatalattit kihasználjuk és ötvözve az évmilliók alatt belénk ívódó ösztöneinkkel hitvilágokat alkotunk.

Minden lehetséges.

Miért akarnék egy lelketlen világba élni, ha élhetek lélekkel is.

Miért akarnék a pokolba hinni, ha hihetek a pokol nemlétében is?

Kerülni a rosszat, a szenvedést, legelemibb reakciónk az életösztönre.

És akkor ott van a kérdés, hogy mi indította el a világ keletkezésénél az első dominót?

Kauzalitás. Rád mindig számíthatok. Mi az ős ok?

Túl sok a kérdés.

A lélekben való hit egy hihető hit, nem igényel különösebb képzelőerőt. Ezért létezik a lélek hite, mert mindenki képes hinni benne.

Ok, okozat.

Élet, értelem.

Értelem, lélek.

Az ős ok, így hívják. Van.

Életem is van. Occam borotvája szerint fogadom el ezt.

Értelme is van. Értelme van, hogy az ember tud, képes gondolkodni az élet értelmén.

Oktalanul nem fejlődik, nem mutálódik ilyen szintre az evolúció egyetlen terméke sem. Az emberi agy sem.

Mi értelme, hogy nem csupán alszunk vagy gyümölcsöt zabálunk a Paradicsomban? a Folyóközben? a trópusokon?

Miért lehet, hogy erről gondolkodok, de nincs ösztönös megoldás? Miért nincs belénk kódolva ösztönösen az életünk értelme? Vagy ha van is, miért vagyunk képesek azt megkérdőjelezni?

Állítólag az állatok közül csak az ember tesz fel kérdéseket.

De, mi végre?

Ilyen módon válik számomra kézenfekvőbbé, szintén occam borotvája szerint, a lélek.

Lélek, ami értelmet ad. Lélek, amely nem emlékezik úgy, ahogyan az ember. A memória a testben marad, és benne rothad el. A lélek pedig jön és megy. Átutazóban van bennünk, de mi vagyunk. Egy szikra csak, vagy akármi. A fontos csak a tudat, az, hogy én én vagyok, nem egy, nem kettő, nem három, és nem százhuszonhárom. Én tudat. Megnyugtat. Ez van, nem hiszem, hanem tudom hogy van. Én ösztönösen tudom.

Az élet szép

Itt lenni jó

Ez a pillanat mind a miénk

Élni jó

A lelkem élni szeretne.

A lelkem megnyugszik.

A lelkem én vagyok.

A lelkem, én ott vagyok, talán egy lombikban, talán a mátrixban, talán a mennyben, talán a nirvánában, talán az norvég fjord fölött tornyosuló hegycsúcs kristályfényű gleccser-tavában talán egy erdőmélyi lámpaoszlop burájában lakó sárgán pislákoló lángban vagy egy feketelyuk felfoghatatlan sűrűjében, talán egy gravitációs hullám áramló természetében, talán a koraesti fényben,  talán egy nyitva hagyott fiók mélyén egy borítékban, talán ott vagyok a összes sorban, ahol a zsarnokság is ott van, de még valószínűbb, hogy egy följebb dimenzióban, ami a tér és idő felett leledzik, vagy hullámzik: abban.

Ez mind lehet. De most itt ülök és este tíz lesz lassan. És az én fejem nem enged engem máshogyan elképzelni, mint hogy az éjjelre lezáródó szemem mögött a dolog aki vagyok majd máshová szökik és táncol és menekül és zuhan és reggelre visszatér és mozgat engem tovább és tud engem és én meg őt tudom. Őt, magam. Egy vagyok. Én vagyok. Csak így tudom. Ma csak így tudom, és huszonhét éve így.

Mondd, hogyan lehet szebb az élet, és elhiszem, amit rólam mondasz.

[felszinesz]

Ezerlombú erdő tarka

/ dallamokkal /

Tudnod kell, hogy jól vagyok de most nem írhatok. Hegybe bújó völgy szele int nekem csak jó napot.

Merre járnál, ha lehetne, a város, ha  elengedne? Írjuk át a dallamot egy szelíd versből vadregénybe.

Csak egy ösvény vezet arra. Ezerlombú erdő tarka. Csendes vizek, zöld platánok Isten is, ha úgy akarja.

Nem tudom már, honnan jöttem hegy előttem, völgy mögöttem, Tündérország ajtajában Fügefáról levél röppen.

Merre járnál, ha lehetne, a város, ha  elengedne? Írjuk át a dallamot egy szelíd versből vadregénybe.

Tudnod kell, hogy jól vagyok, de most nem írhatok. Hegybe bújó völgy szele int nekem már jó napot.