sok dolgot hozott, sok dolgot mondott ki helyettem, értem és nekem. na hát igen, a szeretet, aminek tényleg nem lehet a végére járni. talán nem is szabad. mint a szivárvány vége, ahogy van sh közben mégsincs neki. na de mostanában elég sok dolog történik bennem, velem, általam. megfoghatatlan vagy csak én nem akarom megfogni, hogy mit is jelentenek a barátaim, én a barátaim életében, ők az enyémben. szóval épp történik egy nehéz felismerés, ami csak elkezdődött és érzem, hogy lávaként fog zúdulni ki belőlem és nagyon sok elengedésre fog kötelezni. tudjátok, ahogy hirtelen érzitek, hogy ez most egy forduló pontja az életeteknek. nem tudom, hogy ez még a vihar előtti csend vagy a vihar vagy a vihar szeme, de valami történik. ilyenkor nem csak őket, magamat is nagyon erősen ki kell tenni az asztalra. mert egy közös van ezekben a helyzetekben, én. felelősségem ugyanannyi, ha nem több. szóval kérdések, hogy vajon miért ilyen helyzetekbe, miért ilyen emberekkel, hol nem látom vagy éppen hol akarom túl látni? mennyi amit magamból adok, amit tényleg én adok és mennyi az, mit a megfelelési kényszer, az állandó túlkompenzálàs ad belőlem. nehéz, na. mármint ezeknek neki menni, olcsó kis démon embereink. hol van a határ? miért vagyok én az állandó stabil pont mások életében és az enyémben miért nincs ilyen ember? de még én sem magamnak. ennek egyik magyarázata az, hogy ezzel próbálom figyelmen kívül hagyni a saját kínokat, hiszen na, szembe nézni nehéz. a másik meg, hogy vajon tudok-e szeretni? eltudom-e fogadni a szeretet, képes vagyok-e bízni egyáltalán az emberekben és hinni és érteni a szavaikat? mert néha olyan, mintha nem azért nem, mert hitetlen lennék, hanem mert annyi ideig kellett egyedül, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ne lenne nyűg amit hozok, hogy nem szabad beszélni róla, mert sok leszek és ha sok vagyok, akkor nem fogok kelleni és ha nem fogok kelleni akkor egyedül maradok. aztán mi lesz a végén? egyedül maradok, mert minden porcikám akarva akaratlanul de be akarja bizonyítani, hogy igen - igazam volt, nem vagyok szerethető. jöhetnék azzal, hogy érhető, hiszen nem volt egy jó gyerekkorom, nem volt szeretet, sem bizalom abban a családi miliőben. jó, de meddig? meddig foghatom arra? mert ezzel magyarázni az életképtelenségem, szóval hogy egy idő után bűn. bűn, aminek nyomát is sikerül eltüntetni ügyebár. sh kicsit mintha ezt csinálnám. szóval, hogy lehet, hogy nem a többiekkel van a baj, hanem azzal, hogy nem tudok biztonságosan, egészségesen szeretni. azaz, hogy nem csak a többiekkel. mert félek, és a félelem banyek, szóval az mindent, visz mint szemetet a víz. szóval valami épp történik és vagyok nagyon ingerült, ideges, nyűgös, unott, fáradt és mindeközben annyira vágyom arra, hogy valaki rám nézzen és azt mondja, hallak. minden rendben, gyere, nézzünk a mélyére. valaki, akinek nem félek ezt a szorongó sötét szobát kinyitni. ahol jajgathatok és félhetek, mert megtart és nem fog ítélkezni. hanem hall és lát, legfőképpen lát. na ennek hiányában perpillanat meg visz a téboly ide meg oda, és a lehetséges lehetőségét is a szeretetnek, szóval akaratlanul de kizárom és elhiszem, hogy egyedül minden megy, de közben duzzogok banyek, hogy senki nem képes mellettem lenni ilyen, nehezebb napok fénye alatt.
