Szösszenetek gyűjteménye

Verset írni nem tudok. Novellához a napi megélés kevés. Szösszeneteket írok. Szerelemről, fájdalomról, vágyról, örömről. Írok, mert felrobbanok a bennem lévő érzésektől. Írok, mert úgy könnyebb. Remélem, kedves Olvasó örömöd, megnyugvásod, megértettséged leled abban, amiket papírra vetek!

[lolasubrosa]

Néha minden összedől. És te ott állsz a romok között, stabilan, mosolyogva, kinyújtod felém a kezed, elkapsz, átölelsz és minden olyan csodás és könnyű lesz. Mert vagy. Mert szeretsz. Mert ha mellettem vagy, semmi más nem számít, csak te, én és a szerelmünk.

[lolasubrosa]

Úgy érzem, megszakad a szívem, pedig csak ki kell várnom, hogy elfelejtselek.

[lolasubrosa]

Hiányzol.

[lolasubrosa]

Verseidet olvasom és fáj.

Fáj, hogy a tiéd és enyém már máshogy.

Fáj, ami köztetek van és köztünk elmúlt.

Fáj a távolság, amit te szültél közénk.

[lolasubrosa]

"Én nem valaki mellett akarok élni, hanem valakivel együtt."

[lolasubrosa]

Újra és újra, ugyan oda jutok. Harmadjára élem át, mégis pont ugyan úgy fáj. Nem kapok levegőt, már sírni sem tudok a félelemtől. Csak veszíthetek.

Nem tudom, mi a jelen és mi a múlt, elveszek a félelem jeges karmai közt. Mintha jelen se lennék, minden sejtem ellenkezik a jól ismert kín ellen.

Nem akarom újra. Nem tudom újra.

Miért?!

[lolasubrosa]

A távolság a kis tüzeket kioltja, de a nagyokat lángra lobbantja.

A göndör fürtjeid. Az illatod. A mosolyod. A lényed, ahogy beragyogja a szobát. A csendes, mély jelenléted.

A pillantásod, ahogy fogvatartja az enyémet, ahogy elveszek benne, elveszek benned, mély tóba merülök, megfürdök a lelkedben. A tiéd vagyok és te az enyém.

Tiszta vagy. Őszinte és igazi. Nem tudtam, hogy fuldoklok, míg rád nem találtam.

Te vagy a napom, te vagy a gravitáció, a levegő, a fény, az oxigén. Minden vagy.

És én boldog vagyok.

[lolasubrosa]

Minden lélegzetem, minden szívdobbanásom te vagy. Megszédítettél, elkábítottál, teljesen elvetted az eszemet. Minden gondolatom te vagy, teljesen kitöltöd a tudatom. Megállt a világ, megszűnt az idő. Elfogyott a gravitáció. Csak te vagy. Minden tőled nyer értelmet. Én is. És ha elengeded a kezem, elveszek teljesen, mintha már csak a szerelmünkben lenne értelme léteznem, mintha újraírtad volna azt, aki vagyok.

[lolasubrosa]

Hegek a karodon. Nem kérdezek. Karcolások a karodon. Csendben vagyok. Friss sebek a karodon. A torkom elszorul, belém fagynak a könnyek. Félek. Féltelek.

Csend. Mikor kell megszólalnom?

Miért nem tudok senkinek segíteni? Miért van mindenki rosszul, akit szeretek? Lehet hogy... miattam? Lehet én vagyok kevés. Ha jobb lennék, ha több lennék, akkor jól lennének.

Az én hibám.

A létezésem is hiba.

Én vagyok a hiba.

[lolasubrosa]

hogy vagy?

egyben, egyben

[lolasubrosa]

Olyan furcsa elképzelni, hogy vannak emberek, akiknek nem minden vágya néha meghalni.

[lolasubrosa]

Könnyek csorognak le az arcomon.

Fáradtság.

Jéghideg fekete köd fojtogatja a szívem.

Fáradtság.

Rettegek, mit hoz a jövő.

Fáradtság.

Hiányzol. Hiányzol. Úgy mar a hiányod!

[lolasubrosa]

Lekaparnám a bőröm, szabadulnék a testemtől, szabadulnék a kényelmetlen szorító, borzalmas tudattól. De csak a nevet tudom lekaparni a pohárról, ami már nem úgy az enyém, mint eddig.

[lolasubrosa]

Végül mindig piszkosul magányos maradok.

[lolasubrosa]

Nem megy ki a fejemből egy álom. Ha eszembe jut, összeszorul a gyomrom, elfog a sírhatnék és szívem szerint kikaparnám az emlékét az agyamból, hogy a szikrája se legyen meg annak a boldogságnak, annak a nem létező, sosem megtapasztalt eufóriának. Egy emlék a legmélyebb, megvalósíthatatlan vágyamról.

Egy hatalmas ágyban feküdtünk. Hárman. Beszélgettünk. Nevettünk. Hülyéskedtünk. Könnyű volt, felszabadult. Teljes voltam. Teljes voltam veletek.

Bárcsak elfelejthetném! Bárcsak fel bírnám adni!

[lolasubrosa]

Annyira szeretném megélni azokat az időket, amikor nem sírom el magam a Himnuszon. Amikor már nem érzem azt, hogy választanom kell, hogy önmagam vagyok vagy magyar. Amikor nem félek majd, ha magyar zászlót látok és nem fogom be a szám külföldön, ha magyar szót hallok.

Néha azt érzem, aki nagyon magyar, az a halálomat akarja.

[lolasubrosa]

Annyi szeretet van bennem. Ha végigveszem a kis láncunkat, az aranyfonalam, annyi csodálatos, értékes, szeretetre méltó embert látok. Mindet szeretem. Mind hozzám tartozik. Nem szeretem viszont a meta szót. Olyan rideg. Olyan kevéssé fejezi ki azt, ami köztünk van, azt a figyelmet, összetartást, összetartozást, szeretet. Ölni tudnánk egymásért. Egy család vagyunk.

Ahhoz képest, mennyire féltem a politól, mennyire nem tudtam, illik-e rám, hihetetlenül boldog és kiteljesedett vagyok benne.

Bárcsak mindenki boldog lenne benne! Bárcsak megmutathatnám neked is, hogy mennyire jó tud ez lenni, hogy mennyire többet ad, mint amennyit elvesz! Bárcsak az én örömöm ne fájna neked!

A szeretet aranyfonala köt össze minket. És a szívemet szétfeszíti a szeretet, a boldogság és annak a gondolata, hogy végre teljesen önmagam lehetek. Önmagam bennetek, a szeretetetekben, a szerelmeimben.