417
Úgy elmondanám neked, hogy fáj ez az egész. Rossz, hogy nem beszélünk és hogy nem tudom mivan veled. Nem tudom hogyan telnek a napjaid. Nem tudom mikor hol vagy és kivel. Csak annyit tudok, hogy már nem vagy velem. Nem beszélsz velem, nem érdekel hogy vagyok. Nem keresel, és úgy érzem nem is hiányzom neked. Nem fogod a kezem, már nem mondod azt, hogy hiányoztam, amikor újra látsz. Már nem kérdezed meg, hogy van e valami baj. Már nem húzol oda magadhoz. Emlékszel, amikor a mellkasodon aludtam? Annyira biztonságban éreztem magam, és boldog voltam melletted. Persze ezt nem tudod, hiába mondod, hogy igen. El sem tudod képzelni mit éreztem melletted,a karjaid között. Már nem nézel úgy rám. Az első csókunkra emlékszel? Mind a ketten akartuk, de mind a ketten ugyan úgy féltünk. Ott vártál a megállóban, emlékszel? Nem akartalak elengedni, amikor először magamhoz öleltelek. Már akkor féltem, hogy elfoglak veszíteni..és nézd. Most itt tartunk. Mondd, te így akartad? Hogy vége legyen, ennek az egésznek köztünk? Te boldog vagy nélkülem? Minden reggel reménykedem, hogy az új üzenetek között ott lesz a neved. Reménykedem benne, hogy újra akarod kezdeni, és meg akarod beszélni. Bízom benne, hogy még talán egyszer helyre jönnek köztünk a dolgok. Ugye nem fogsz elfelejteni? Ugye eszedbe jutok majd arról a helyről, ahova legelsőnek mentünk? Remélem azért neked is fáj egy kicsit. Én itt várlak, tudod ahol hagytál. Hátha vissza jössz még.
