SimonTheYellow biketouring @simontheyellow - Tumblr Blog

Vértes

Szerencse

Eredetileg úgy volt, hogy a vonatindulás napján, jó korán kelve kényelmesen legurulok Toblachból Lienzbe, hiszen 50 km folyóvölgyi kerékpárút folyásirányba volt tervezve, mi azon olyan nehéz. Ehelyett két nappal előbb Cortinából közvetlenül Lienzbe tekertem, mert az is csak 80 km, meg így nem kell plusz egyszer sátrat bontani/állítani vagy reggel izgulva sietni a vonatra. (Idén minden alkalommal extrém kemény TimeTrial lett a vonatra tekerésből...) A Toblachba tervezett kör amúgy is last minute terv volt, meg földutas, és az esős idő miatt inkább nem erőltettem. Egyébként utólag belegondolva nagyon necces lett volna most is, ha időben el is indulok. De ez a túra nem az időben indulások túrája volt... Szóval volt egy napom Lienz környékén, ránéztem a térképre, és ugyan sok hegyet nem akartam már mászni, megbizsergetett a közeli Grossglockner Edelweissspitze neve. Hmm...

Dolomitok - 09 - Ciaoból Tschüssi

A tegnapi nap annyira nagy hatással volt rám, meg annyira nehéz volt, meg annyira gyönyörű, hogy többet egyelőre nem is kívánhatok a Dolomitoktól, a tegnapi volt az i-re a pont, a koronázás, a minden. Volt ugyan még tervezve egy nagyrészt földutas/kavicsos/? kör, de az esős idő miatt nem akartam túl mélyen így bemenni a hegyek közé, másrészt 30 km-re volt a kiinduló kemping, onnan meg 50-re Lienz, ahonnan vonatozok majd haza. Inkább összevontam a kettőt, aztán majd holnap vagy lesz valami, vagy nem. Ez a 80 km is már a búcsúról szólt, ahogy kigurultam a hegyek közül. Nem volt nagy hágó, igaz, elég sokáig felfelé jöttem az elején de az egy olyan dél-tiroli kavicsos bicikliút, ami párszáz méterre, néha egy szurdoknyira eltávolodik az autóúttól és látszólag egy régi vasútvonal nyomvonalán halad, alagúttal, viadukttal, régi állomásépülettel, ahogy kell. Csak ajánlani tudom, elképesztően szép! Elég sokan is tekertek rajta, a híres hágókon nem volt ennyi országútis, mint itt montis család és túrázó. Amint kiértem a Dráva völgyébe kb. dél, fél egy körül, meg is láttam a szokásos esőfelhőket, egy mögöttem, egy előttem, de úgy tűnt, mintha csak a hegy széléig lenne eső, azt a picit addig átvészelem. Sajnos az esőfelhőnek is volt biciklije, szorosan követett, én meg eleinte nem akartam megállni, mert múltkor ott szobroztam az erdőben, aztán a városban, úgyhogy inkább előre menekültem. Nem jött be. Mégiscsak megálltam egy helyen, el is ment az eső, aztán megint utolértem. Megint megálltam, fogtam két pokémont, utána elindultam, ezután már csak a kempingben esett. Lienz vasútállomása melletti kempinget néztem ki, közben felismertem az állomásépületet, majd elzavartak az amúgy sem túl szimpatikus helyről, mondván tele vannak, és tényleg egymás hegyén-hátán voltak ott a sátrak. A következő kemping egy kilométerre a szomszéd faluban van, a közepén egy leromlottnak tűnő kúria főépülete belülről tökéletesen felújított mosdóhelyiségekkel, gondolom az emeleten meg szobát lehet bérelni. A kemping nem túl zsúfolt, csendes (amikor épp nincsenek itt a gyerekek), a recepcióban szép aranyos lány szolgált ki, itt minden jó. Épp mielőtt elkezdtem volna sátrat állítani, Lienz irányában eltűntek a hegyek, úgyhogy vártam még, ne esőben kelljen sátrat legóznom, de csak nem ért ide, úgyhogy mégis elkezdtem. Természetesen már esett, mire befejeztem, de nem volt vészes, épp csak annyira esett-nemesett egész délután, hogy ruhákat szárítani ne jusson eszembe. A Dráva-menti kerékpárút egyébként szép, végig lejtő, de viszonylag meredek, úgyhogy felfelé nem egy könnyed délutáni családi tekerés. Nagyon jól tettem, hogy ideúton este hétkor beszaladtam jegyért és nem biciklivel kellett megtenni. Itt magasodik a kemping felett az utolsó Dolomit, úgyhogy az én túrám is véget ért itt. Nagyon jó volt, nagyon tetszett, meghatározó élményt nyújtott, amire mindig fogok emlékezni. A visszatérésre! Check out my ride on Strava. https://www.strava.com/activities/654142943

Dolomitok - 08 - Három kívánság és a fele királyság

A mai terv az volt, hogy a Giau-hágóval kezdve a Staulanza-hágón át délről vissza Cortinába teszek egy jó nagy kört, ami lett volna 83 km és 2700 m szint, szóval nem piskóta. Ehelyett... Elképesztő, milyen vékony a határvonal győzelem és kudarc közt. Néha csak egy csepp. Miután reggel egy méterrel odébb raktam a sátrat, hátha így nem áll meg benne a pocsolya (és még ferdébben fekhetek...), elindultam a Giau-hágó felé. Az eleje ugyanaz, ahonnan a Falzaregóról gurultam le, és hát az elágazásig tartó emelkedő nem bíztatott túl sokkal, elég nehezen ment. Gyakorlatilag azért mentem viszonylag tűrhetően, mert tudtam, hogy hosszú lesz a nap - majdnem olyan hosszú, mint a múlt kedd -, és minden erőmmel elhessegettem a gondolatot, hogy inkább csak a Giau tetejéig megyek, és onnan visszagurulok. Igazából sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy a holnapra tervezett Tre Cime di Lavaredo-csúcstámadás befér-e az időbe, hogy délután kettőig kicsekkoljak a kempingből. Ha nem, számolnak még egy éjszakát, ebben az esetben maradtam is volna, és holnapután egyből Lienzbe tekertem volna, megspórolva egy felesleges sátorbontást/állítást. Úgy kalkuláltam egyébként, hogy ha nyolckor el tudnék indulni úgy, hogy már csak a sátrat kell összedobni és kész, akkor beleférnék. A Giau (hogy kell mondani?) hágóútja nagyon szép, fenyvessel kezd, aztán később kitárul, csak fű és a környező sziklák vannak. A Giau hágóútja eszméletlenül kanyargós, egyenes szinte nincs is benne, és a meredeksége össze-vissza változik. Hol majdnem sík, hol 12%-os, hol meg pont olyan, mint a diagramon. Hát megküzdöttem vele, csak a legvégére tért magához a tempóm, de addigra már rég mindegy volt: annyira magával ragadott a táj szépsége, hogy nem lehetett levakarni a vigyort az arcomról egészen a hágóig. Erről nem tudok mit mondani, csináltam egy csomó képet. A vigyor levakarása annak köszönhető, hogy ugyan láttam a hágó túloldalán a hegycsúcsokat (igazából azokat, amiket múlt héten közelebbről nézegettem ;)), de csak alig, ugyanis arrafelé szakadt az eső. Háromszor is átgondoltam, hogy folytassam-e az utamat, vagy inkább guruljak vissza, és harmadjára arra jutottam, hogy azon az oldalon csak a biztos szarráázás várna, ezért visszafelé indultam el. De nem csak úgy vissza a kempingbe, mert nagyon kívántam, hogy ezek a hegyek tartsák fel az esőfelhőket (és amennyire meg tudom állapítani, meg is tették), hanem gondoltam egy igazán merészet, és elindultam a Tre Cime di Lavaredo felé, ezzel egycsapásra megoldva a kicsekkolási időpont problémáját. Csakhogy • így a táv kb. ugyanannyi, a szint még egy picit több is lenne, de a Tre Cime utolsó 4 kilométere kegyetlenül brutálisan nehéz • a Giaura menet szinte elfogyott a vizem, kutat útközben nem láttam, így kb. 2 dl vízzel indultam el • a völgy azon oldalán, a bal oldali hatalmas sziklától a hágó irányába szintén esőfelhő kezdett mocorogni Itt hirtelen felfoghatóvá vált az a felfoghatatlanul kicsi különbség, ami elválasztja a kudarcot a győzelemtől, ugyanis kb. fogalmam sincs, honnan jött az elhatározás, de úgy döntöttem, elindulok. A brutális emelkedő irányába, 2 dl vízzel, esőben. Az eső csak szemerkélt, nem kezdett rá jobban, és így még kellemesebb is volt, mert hűtötte a testemet, na meg a hangulathoz is tett hozzá, szeretem az ilyen éppen csak szemerkélő esőt. A Tre Cime előtt meg kellett még mászni a Tre Croci-hágót is, a délelőtti formám alapján inkább nehezebbnek kategorizáltam a 8% feletti átlagmeredekség miatt. Picivel a fele előtt egy étteremmel szemközti tavacska partján megláttam a kutat, így megszűnt a mondvacsinált visszafordulás lehetősége, vizem az volt bőven, és közben az eső is elállt. Ami furcsát még észrevettem, hogy a sebességváltó hármasban van. És nekem fel se tűnt, nem is erőlködtem, úgy mentem, mintha egyesben lennék, amikor 10% felett volt, jobban nyomtam, mint a meredek hágókon szoktam, csak most valamiért kettővel nehezebb fokozatban. Az emelkedő hátralévő részét is így csináltam, hadd lássam, meddig bírom, de meg se éreztem a különbséget. Mi ez, erődemonstráció az ultrabrutál utolsó 4 km-re? (Amikor irigykedem a szupergyors országútisokra, akkor gyakorlatilag arra vagyok irigy, hogy ők nagyobb áttételen tudnak tekerni. Hmm, itt az első bátortalan lépésem a jó irányba :)) A hágóhoz közeledve egyre jobban rákezdett az eső, de engem ugyan mit zavart már ekkor? Csak azt kívántam nagyon, hogy a lejtő rövid legyen, mert visszafelé is meg kell mászni. (4 km, 150 m szint, teljesen barátságos.) Az a látvány, ami a másik oldalon várt, az... elképesztő! Annyi de annyi sziklás csúcs meredt az ég felé, el se hinném, mintha egy tükörteremben lettem volna, nem tudtam, merre nézzek, de bármerre nézhettem, gyönyörűséget láttam. A legmagasabbak felhőben voltak, nekem úgy tűnt, a Tre Cime is, de igazából nem tudtam volna megmondani, melyik az. Ez volt az egyetlen pillanat, ami elbizonytalanított, hogy most volt jó ötlet jönni, mert ha felhőben van az egész, akkor hiába jöttem; így azt kívántam, mire felérek, menjenek el a felhők. Nem mondom, hogy nem féltem a bekötőúttól, pedig a 4 km-t akár fel is tolom, de na, 4 km-en át 13-15% az sok. Ráadásul az elenén is volt egy kb. 800 méteres 13%-os szakasz, afféle ízelítő. A tetsjén meg is kellett állnom. Ezután könnyebb rész jött, bár nem annyira, mint azt a diagram alapján vártam volna, és pár száz méterrel előbb is kezdődött az ultrabrutál rész. Az egész bekötőút kb. 8 km-es, 0,5-től volt az első ízelítő, és 3,5-től kezdődött az ultrabrutál. Kb. 5-nél álltam meg először pihenni, volt ott egy kis híd, ezért pár méterre mérséklődött az emelkedés, így el tudtam indulni. Nagyon jó volt, hogy motorizált járműveknek fizetős volt az út, a többieket meg buszok vitték fel, ezért nagyon gyér volt a forgalom, ráadásul az út is széles, így nyugodtan kacsázhattam, mikor olyan lassan mentem, hogy már alig mentem. De mentem, és szerencse volt, hogy a teteje felé egyre inkább lehetett pihenni a hajtűkanyarokban, mert olyan laposak voltak, és egyre sűrűbben is követték egymást. A következő megállást kb. 7,8-nál tartottam, fent a menedékháznál, azaz az ultrabrutál részt megcsináltam egyetlen megállással! Amikor tudtam, ránéztem a pulzusmérőre is, és 150 körülit mutatott, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy megszakadtam volna (mert nem is). Nagyon jól bírtam, persze baromira elfáradtam, de azt lehet mondani, hogy ez a kellemes fajta volt. Ja, és mire felértem, a felhők elmentek! Bár így se láttam mindhárom csúcsot, vagy nem tudtam, mit kell nézni, mindenesetre leültem a lépcsőre, és mint aki most mászott először fára, azon merengtem, hogy fogok én innen lejutni?! Nem értem, miért nem bízom a fékjeimben, hiszen eddig azokra voltam a legbüszkébb, fura. Természetesen gond nélkül lejutottam. Még azon gondolkodtam sokat, hogy egy ilyen megterhelés után a Tre Croci-hágóra mégis hogy fogok felmászni, még ha csak 4 km, 150 m is, amikor síkon fájnak a lábaim. Nos, a válasz az, hogy ugyanúgy, mint idefelé, igaz, vissza sokkal kevesebb 8% feletti rész volt, de még az ultrabrutál résszel a lábamban is bírtam a 8+%-ot harmadik fokozatban. Na ez se semmi. Ezután már egy levakarhatatlan vigyorú visszagurulás következett, majd az idegállapotok a Garmin miatt, ami MEGINT _nem_mentett_el_semmit_ az egész napi tekerésből. Kurvára nem értem, miért adtam ki érte (most gyorsan megnézem) 358€-t. Ez egy darab szar. Na mindegy. Azt kívántam volna még, hogy mentse el az adatokat, de úgy tűnik, ez már túl sok kívánság egy napra. Kár érte, mert igazán fantasztikus nap volt, szerintem eddig életem mászásával, de inkább mászásaival.

Dolomitok - 07 - Falzarego újra!

Mára nem terveztem mást, mint eljutni Cortinába. Jöhettem volna a Giau-hágón át, de az csomagokkal nagyon nehéz lenne, ezért maradt a Falzarego, amit kedden már megmásztam. Szép, nagyjából egyenletes emelkedésű (a felső része), úgyhogy miért ne; annyi változtatást terveztem, hogy a múltkorival ellentétben most a völgy alján futó úton jutok el a felső rész kezdetéig. Ehelyett, inkább a másik völgybe kanyarodtam, és kicsi plusz szinttel megnéztem a holnapi Giau és Staulanza-hágók alsó találkozási pontját, és onnan gurultam át a Falzarego felé. Abszolút megérte, mert két szép falut is láttam, amit egyébként nem, meg szebb kilátás volt az egyik távoli hegyre. A már ismert utat a hágóig nagyon élveztem, egy fotót, amit múltkor kihagytam, most megcsináltam, és dacára annak, hogy csomagokkal voltam, még szinte mintha gyorsabbnak is éreztem volna magam, mint múltkor. Igaz, akkor meg tartalékoltam a maradék három hágóra, meg túl voltam egy nehezebben, mint ma. De akkor is csak 3:39-cel voltam lassabb most a felső részen, szerintem ez tök jó, meg biztos erősödtem is a pár nap alatt. Mennyire furcsa, hogy ha bírom rendesen az emelkedőt, akkor már nem is olyan rossz, ha csomagokat is kell cipelnem. A hágóban most alaposabban megnéztem a szuvenírboltot, és fájó szívvel gurultam le egy 167€-ért otthagyott gyönyörű dolomitos bringásmez-szett miatt. Ha lenne ennyi pénzem rá, már nem lenne. A másik oldal is gyönyörű volt, amerre a szem ellát, hatalmas égbetörő sziklacsúcsok, hihetetlen látvány. Még hihetetlenebb látvány Cortina d'Ampezzo, a falu, ahol vagyok, egy ilyen sziklák övezte völgyben fekszik, magasról le lehetett látni rá, meg ahol át lehet látni a szomszéd völgybe, onnan is ilyen sziklák kukucskálnak vissza! Ma is korán érkeztem a kempingbe, de holnap (ha végigcsinálom) 2700 m szint lesz, ami rengeteg, rá kell pihennem. Kicsit mérgelődtem, hogy pont akkor kezdett szemerkélni az eső, amikor elkezdtem felállítani a sátrat, majd amikor elkészült, bepakoltam minden cuccom és magamra zártam az ajtót, akkora eső zúdult le és zúdul már egy órája (csillapodás nélkül), amit el se tudok képzelni. Az évszázad zápora. Ezért van ilyen sátram, elvileg 10000 mm/órát bír, és egyelőre hősiesen küzd, hogy megvédjen. Remélem, hamarosan eláll, mert már világosabb lehet ott kint, meg kéne mennem fürdeni, bevásárolni, pokémonozni. Check out my ride on Strava. https://www.strava.com/activities/651827332

Dolomitok - 06 - Rolle, Valles, eső, a hajam már nem tart (meg semmi más se)

Nem hittem el, hogy esőre áll az idő, vagy inkább túlságosan optimista voltam, mindenesetre szinte fáztam reggel, amikor elindultam, de tudtam, hogy emelkedővel kezdek, így nem húztam melegebb ruhát. Indulás előtt 3 alternatívát gondoltam át: 1: a tervezett útvonal a Rolle és a Cereda-hágókon át, 83 km 1850 m, benne a Ceredán kb. 6 km 10% feletti rész, ami előre pakolt csomagokkal nagyon nehéz. 2: a könnyített útvonal a Valles-hágón át, 42 km, 910 m, benne a Vallesen kb. 3 km 10% feletti rész, ami előre pakolt csomagokkal nagyon nehéz. 3: a 2. verzió + a holnapi nap egyben, összesen 88 km 2210 m szint. Végül az lett, hogy felmentem a Rolle-hágóra, majd visszagurultam az elágazáshoz és felmentem a Valles-hágóra a 2. verzió alapján. A holnapi marad holnapra, de csak azon a túl sok mindenen múlott, ami összejött mára... Még az elágazás előtt furcsa dolgot vettem észre: két biciklist, akik előttem voltak, mégis közeledtek. Kinéztem, hogy majd az épületnél pihenek, és csak annyit láttam, hogy ők is lefordultak az épület mögé. Én pihentem az épület elejénél, majd amikor elindultam és megnéztem, hova kanyarodott be a két biciklis, egy csapat őzikét meg pár szarvast láttam egy elkerített területen. Mindenképp fel akartam menni a Rolle-hágóra, mert igen impozáns hegyek lábánál volt, még a kempingből is lehetett látni, de eleinte olyan nehezen ment a mászás, hogy eldöntöttem, visszagurulok majd a Valles felé, a Ceredát nem bírom bevállalni. Ettől függetlenül kicsi esélyt még láttam arra, hogy összevonjam a holnapi nappal, ami csak a Falzarego-hágó, amit már ismerek. Az hiúsított meg mindent, hogy a Rolle-hágó tetején elkezdett szemerkélni az eső, az elágazástól pedig rendesen esett is már. Nem volt rossz egyébként, kifejezetten hangulatos, pont jó a hőmérséklet, és olyan nagy forgalom sem volt, nyugodtan kacsázhattam bámészkodás közben. Nem tudom, hogy a Rolle melletti hatalmas sziklacsúcsok hátoldalát láttam-e, de nyugodtan hihetem azt. A meredek rész végül 4 km-es volt, kicsit átverve éreztem magam, pláne akkor, amikor a hágóra felérve visszasétáltam, hogy lefotózzam a völgyet, de az egészet eltakarta egy felhő. Bezzeg a másik oldal! Hosszan el lehetett látni a völgybe, messzebbi hegyekre, szerintem ha nem esik az eső, meg tisztább az idő, az egész Dolomitok legszebb banorámája tárult volna a szemem elé. A fotón semmi nem látszik. Gyorsan felöltöztem és lassan legurultam. Nem tudom, hogy a "front-loading" vagy a hibás hátsó gumi miatt, de egyszerűen nem merem megereszteni a biciklit, és az ilyen 15% körüli lejtőkön nagyon félek a fékek túlmelegedésétől. Nem csak esőben, az egész túrán ez van, de esőben nyilván sokkal óvatosabb vagyok. Azért nagyon várom már az új biciklimet. A lejtő alján elvileg volt egy bicikliút, Dél-Tirolhoz méltatlanul rossz minőségű, de gondoltam, öt kilométer még a kempingig, kalandozzak egy kicsit. Aha, kalandozzak sok csomaggal esőven eltűnő bringaösvényen... amikor egynyomúvá vált, akkor mondtam, hogy na jó, most fordulok vissza, mielőtt még azon kapnám magam, hogy térdig gázolok a patakban. A kempingbe érve a recepciónál az első kérdésem volt, hogy van-e szárítógép. Igen, és 7€-t kérnek érte, mert ez ilyen nagy cucc. Akkora egyébként, mint (mellette is) egy hagyományos mosógép, de kit érdekel, a fele ruhatáram csurom víz volt, már nem az, csak az esőkabát és a kamásli, mert az anyaguk miatt nem mertem bedobni a gépbe. Egyébként: a sátram, matracom mind csurom vizesek, sárosak, koszosak, a cövekek egyre rosszabb állapotban, a kalapácsom nyele letörött, a Garmin MÁR MEGINT kikapcsolt, mielőtt mentettem volna, pedig semmit nem csináltam vele, de nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy ne vágjam földhöz. Torkig vagyok vele! Az eső és a szárítógép ígérete miatt nem mentem ma tovább, de akkor biztos nagyon későn érkeztem volna meg. Ettem egy pizzát, szárítottam ruhákat, pokémonoztam, mostanra kicsit megnyugodott a lelkem, de lassan elhiszem, hogy ritka szerencsétlen balfasz vagyok ezzel a végtelen sorscsapással. https://www.bikemap.net/hu/route/3671875-dghdghdcv/ milyen biciklis gps-t használjak, ami tud annyit, mint a garmin edge 810, és nem törli véletlenszerűen az aznapi tekerés adatait? :'(

Dolomitok - 05 - Fenséges fenyves

Jót tett a tegnapi pihenőnap, mára ugyan csak egy hágó volt betervezve (plusz visszamászni a kempingbe, mert az se a völgyben van), a 82 km és 1900 m szint nem hangzik rosszul. Cél a Manghen-hágó: a kempingből le a városig 5 km lejtő, további 19 km lejtő profi folyóvölgyi bringaúton, a hágó alsó része 8 km 5%, a felső része pedig szintén 8 km 9-10%, majd ha ügyes voltam, ugyanez visszafelé. Ügyes voltam, de még mennyire! Elhatároztam, hogy az alsó részen nem pihenőtempóban megyek majd, hanem kicsit erősebben, de be tudjam osztani az erőmet a végéig. Annyira jól ment, hogy magam sem hittem el, úgy fogytak a kilométerek, ahogy magashegyi hágóúton szerintem még soha. A Ponte Stue volt a váltópont, a félút, onnan durvult be, ott terveztem pihenőt és banánfalást. Onnantól kezdve a fennmaradó kemény 8 km-en csak háromszor álltam meg egy kicsit, a trükk az volt, hogy menet közben ittam vizecskét. Nyilván nem egy nagy kunszt, de én nem szoktam csinálni, ráadásul jól szokott esni ugye a megállás. Azt vettem észre, hogy hiába 10%-os emelkedőn egyensúlyozok egy kézzel, amíg iszok, nem figyelek annyira a tekerésre és kiengedek kicsit - majdnem, mintha megállnék; további előnye pedig az, hogy közben haladok: gyorsabb is vagyok és a táv is gyorsabban fogy. Annyira jól ment a tekerés, hogy nem is akaródzott megállni (kivéve háromszor egy picit), fotózni se nagyon fotóztam a hágóig. Egyrészt végig fenyőerdőben mentem, nem volt kilátás, ráadásul ugyanúgy nézett ki végig, csak az utolsó kb. 2 km-re nyílt ki. Ez az egyik olvasat, a másik meg az, hogy annyira megbabonázott az erdő szépsége, hogy eszembe sem jutott fotózni. Mint amikor kisétált előttem az útra az őzike, nézett rám egy darabig, majd eszébe jutott, hogy én közeledek és beszaladt az erdőbe :) (a készült fotók nagy többsége értelemszerűen visszafelé készült) A folyóvölgyi bringaúton (ami értelemszerűen visszafelé emelkedett) is elég fickós tempóban mentem, belejöttem a haladásba, úgy tűnik, vagy csak szörnyen irigy vagyok az országútisokra, akik rendszerint kétszer olyan gyorsak, mint én, kislányoktól nagymamákig mindenki. Kb. 4 km-re a várostól két útvonalon is halad a bicikliút, az egyik, ahol reggel jöttem, amit eredetileg terveztem, az egyenesen a völgy közepén a mezőkön keresztül; a másik a domb aljában pont az erdősáv szélén. Gondoltam, visszafelé miért ne menjek az erdő szélén, aztán lecsapott az alpesi zivatar. Pont találtam egy védettebb helyet, ahol nem-annyira-szarrááztam bő húsz perc alatt, míg eltűnt, majd újra feltűnt a völgy, aztán el nem csendesedett annyira, hogy kimerészkedjek a szabad ég alá. Kiderült, hogy akkor már csak a fákról csöpögött egy ideje, úgyhogy elindultam. (Jegyezzétek meg, ha eső elől fa alá álltok, ne fenyőfa legyen az, mert sokkal tovább esik alatta az eső!) Látott a felhő is előbukkanni engem ezért kárörvendőn rákezdett a sírvaröhögésre, de már nem álltam meg, sokkal vizesebb nem lehettem, mire a városba értem. Megtaláltam a boltot, benne azt a kekszet, amit még a Comói-tavi túrán zabáltam (és most is...), aztán csöpögő esőben egy kis doboz málna elfogyasztása után elindultam fel a kempingbe. Természetesen hamar elállt az eső, még csak a hajtűkanyaroknál voltam, amikor már párolgott az útról, de nyugi, a zuhanyzás alatt kiterített esőkabát kétszer olyan vizes lett (+sáros), és azóta is hol szakad, hol eláll. Ha eddig nem írtam, akkor majd most: van egy lyuk a sátramon, minden bizonnyal valami pernye égette ki, mert az ajtón és a szúnyoghálón is pont a padló felett van. De kicsoda hamuzott rá?????? Na mindegy, az ajtómechanizmusát úgyis utálom. Holnap megint vándortúra, és köszönhetően a "front-loading"-nak, minden alkalommal egyre kevésbé szeretem a vándortúrát. Hülye én. Check out my ride on Strava. https://www.strava.com/activities/649620595

Dolomitok - 04 - Üres nap

Semmi nem történt ma, és pontosan erről fogok írni. Az elmúlt három napban teljesítettem (kb.) a programot, ami nagyszerű, mert a számítógép előtt mindig olyan lelkesen és főleg könnyen húzom a vonalat hágókon át, mintha csak motor hajtaná majd a biciklit. Hát nem az hajtja, és itt a negyedik nap, aminek kapcsán egy kis történeti áttekintést nyújtok: 2014, Korzika Három nehéz hegyes, dimbes-dombos (és szeles!) nap után úgy döntöttem, a lehető legkönnyebb irányba folytatom a túrát. 2014, Ausztria Három dimbes-dombos, hegyes és egy könnyebb nap után az ötödik napon ahelyett, hogy terv szerint nekivágtam volna a Grossglocknernek, felbuszoztam a szomszéd völgy víztározóiig. 2015, Franciaország Na jó... már a második napon nem mozdultam a kempingből... oké, hogy műszaki hiba miatt, de a következő két magashegyi nap után szintén vágtam a távból és ezután is számtalan módosítás, rövidítés, kempingbenmaradás volt még. 2015, Olaszország Három magashegyi nap után ahelyett, hogy mentem volna arra a hágóra, ami miatt eredetileg meghosszabbítottam egy nappal a túrát, a kempingben maradtam. 2016, Skócia Négy dimbes-dombos, esős nap után a kempingben maradtam, mert annyira zuhogott az eső... de már előtte eldöntöttem, hogy nem csinálom meg az egész északi részt. 2016, Olaszország Három magashegyi nap után már nagyon éreztem, hogy nem érzem magamban az erőt, és a könnyebbik utat fogom választani: két hágó mínusz. Szóval ez egészen normális, hogy pihenőre van szükségem, csak most úgy jött ki a lépés, hogy lefelé gurultam 30 km-t, aztán felfelé másztam 6-ot, és közben semmi nem történt. Például ma nem olvadt folyósra a csokim. Ma nem sült még ropogósabbra a karom. Ma nem raktam pulzusmérőt, mert véletlenül belecsomagoltam a sátorba (nem baj, kibírom pulzusadat nélkül). Ma nincs Strava sem, mert a Garmin, amint megérkeztem a kempingbe, kikapcsolta magát, gondolom, szolidarít a pulzusmérővel (ez már baj, minden adat nélkül sokkal morcosabb vagyok). Ma nincs fotó sem, mert csak gurultam és gurultam egy nem is hosszú szakaszon. Tegyük hozzá, hogy a mai nehezebb verzió 22 km-rel és 1000 m szinttel lett volna több, elsősorban azért nem vállaltam be, mert csomagostul már túl meredekek lettek volna, főleg a második. Inkább pihenek most. Ha nem láttam volna a saját szememmel, hogy azért ma is tekertem egy picikét, akkor el se hinném. https://www.bikemap.net/en/route/3587945-d05b-canazei-bellamonte/

Dolomitok - 03 - Gyalogbringatúra

"Hiking is biking without a bike" Nos, nálam volt bringa, de amit délelőtt csináltam, az inkább volt "hiking", mint "biking". A google mapsen egész máshogy nézett ki - persze benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni tekerni, csak nagyon reménykedtem, hogy de. 13% körüli meredekségre számítottam, és nem párosítottam hozzá a tényt, hogy kavicsos út van (csak azt, hogy van út, és volt is végig), pedig már az is meggátolt volna engem az élvezetes tekerésben. Ha az nem lett volna árulkodó jel, hogy az út elején az aszfaltos részen egy autó nem bírt leparkolni, csak visszagurulni, akkor az már biztosan, hogy rajtam kívül mindenki túrabotokkal volt felszerelkezve, csak nekem voltak kerekeim. Megláttam az út kavicsos folytatását az aszfalt végén, és pár percig csak dolgoztam fel a látottakat, közben lejött egy autó is. Gondoltam, ha autóval járható, egy kis tolás nem árt meg nekem. 26% volt az elején, de később is 18-23% között volt általában. Már majdnem megdöbbentem, amikor elment még egy autó, majd még egy, majd még egy, majd egy teherautó. Azon a laza kavicsos úton, ahol úgy toltam fel a biciklit el-elcsúszó cipővel, hogy a kormány kb. az orrom felett volt. Én azt mondom, nagyon tuti gépnek kell lennie egy ilyen terepjárónak, ami hozza-viszi az embereket, akik a meredek részen nem akarnak felmászni. Mert egyszer csak vége lett a felfelének, volt ott egy pihenőház, majd kb. vízszintes, de még mindig laza kavicsos út. Ott felültem és olyan helyen tekertem, ahol álmomban szoktam. Mikor elhagytam az utolsó autót is, végre teljesen a természetben voltam. Na jó, pár bódé, legelésző tehenek, lovak és nem legelésző turisták is voltak, de nem nagyon zavartak. Azt hiszem, ilyesmi maradhatott ki tavaly, amikor nem mentem fel a Parpaillonra. Egyébként ünnepelhetünk ma is egy elsőt: korábban párszor próbáltam már (szinte) tekerhetetlen úton hágón átkelni, és a Passo Duron lett az első ilyen. Ami zavart, az a lejtő a másik oldalon: 12-14% meredek, szintén kavicsos, én meg majd' kitéptem a fékkarokat, hogy egyrészt ne gyorsuljak túl nagy sebességre, másrészt ne csússzanak ki a kerekeim alólam a szakadékba. A "vigyázz, viperák élnek itt" felirat sem nyugtalanított akkor. Lefelé elvétettem egy elágazást, visszatekertem, és annyi emelkedő elég is volt, mentem tovább le. Cserébe lent kellett sima aszfalton felfelé mennem még. Hát ma nem lepődtem meg azon, miért inkább aszfalton szeretek tekerni, mint terepen. Apropó, jöttek szembe mountainbike-osok, zömmel elektromosak, de akik rendesen feltekertek, azok nem senkik. (Nem tudom, az elektromos bringa mit segít fékezésben, mert az sem elhanyagolható, sőt, plyan lejtőn inkább fő szempont.) Seiser Alm lett volna ma a cél, bár nem derült ki pontosan, hogy az micsoda, de csodaszép kilátás volt a Sassolungóra(?), meg a többi hegyre, úgyhogy annyira nem lehettem rossz helyen. A lejtő le a völgybe meg annyira szűk út volt egy szurdokban, hogy azt hittem, bringaút, míg szembe nem jött egy traktor. Miután leértem, konstatáltam, hogy az "újra megmászom a Sella-hágót" nem egészen pontos kifejezés, mert sokkal mélyebbről kellett kezdenem. Sokkal hosszabb volt az út, több a szintemelkedés, ráadásul meredekebb is. Már azzal a tudattal másztam az utolsó faluig, hogy 19 km-re és 1000 m szintre van 1,5 l meleg vizem..., aztán találtam vizet. Szerencsém volt, egyébként pont 1,5 l fogyott a hágóig, de csak jobb úgy frissíteni, ha az ember tudja: van még bőven. Holnap átköltözök egy másik kempingbe, még ha a tábor most nem is úgy néz ki (mindenem szanaszét), de hát rám ragadt a későn indulás (holnap is reggel kell reggelit vennem, mint ma meg tegnap). Check out my ride on Strava. https://www.strava.com/activities/647547160

Dolomitok - 02 - Örökmozgó

Ez a mai nap hihetetlenül különleges volt, egyszerűen nincsenek szavak, ezernyi dolgot írhattam volna címnek (írás közben beugrott egy jó szó), de annyival több volt ez a nap, mint bármi, amit írhatnék, hogy talán a tények felsorolása a maximum, az érzelmeket, a látványt, a teljesítményt át kell élni. 1 Passo Fedaia A 8-kor nyitó bolt miatt jelentős késésben indultam, az emelkedő pedig azonnal elkezdődött. A nehezebbek közé tartozott ma, de csomagok nélkül nem féltem tőle egyáltalán. Nem is a csomag lett volna a félnivaló, hanem a bennem maradt tegnapi fáradtság, én legalább is erre tippeltem. Felmerült bennem, hogy a holnapi (elvben könnyebb) túrát csinálom előbb, de indulás előtt (még) éreztem magamban az erőt. A Passo Fedaia kérdése maradt mindvégig, hogy a teljes (durva, még nem csináltam ilyet) verzió legyen, vagy a harmadával könnyebb (az még mindig inkább nehéz, mint könnyű). A kérdésre ezen a hágón nem érkezett válasz, az viszont nem vitás, hogy egy öt(négy)hágós túra első hágójának könnyebbet akartam volna. Nem volt nehéz, annyira legalább is nem, mint csomaggal a Gardena előző nap, de látványosan nem találtam a helyem. Vigasztalt a látvány, hatalmas sziklafalak magasodtak jobbra, első pillantásra pedig a jóval lentebbről megpillantható galéria is meghökkentett, de hát csak fel lehetett jutni. A lejtő brutális volt. Azonnal felfogtam, hogy _nagyon_ jó irányból jutottam fel még így is, ugyanis lefelé burjánzottak a 15%-os táblák, a fékjeim miatt meg nagyon aggódtam. (állítsak be emlékeztetőt, hogy holnap fékbetétcsere) Többször megálltam hűteni őket, meg amikor csak tudtam, felváltva fékeztem velük. Ma sok fékszagot éreztem, és nem csak ezen a hágón. (Eszembe is jutott, hogy a tartalék fékbetéteket a sátorban hagytam, és ha már itt tartunk, a pótbelsőt és defektjavítót is - ezt minden első körtúrán eljátszom.) 2 Passo Falzarego Leértem, jól megnéztem a másik utat, amelyik (a völgy alsóbb részéről) közelíti meg ezt a hágót, mert pár nap múlva újra megmászom majd, csak akkor csomagokkal, és nem biztos, hogy kétszer akarom ugyanazt az utat bejárni. De lehet, hogy igen, mert 2 banán és egy csoki pár kockája után AndorTempó™-ba kapcsoltam, és végre élveztem a mászást! 8% és meg se éreztem: visszatértem! Ezzel a tempóval a világ tetejére is fel tudnék tekerni (majdnem). Ez azért fontos, mert az a válasz született az előző hágó kérdésére, hogy meglátom, hogy megy, ha nem bírom, az elágazásnál (kb. a Falzarego felénél) a Pordoi felé fordulok, lehagyom a felső kört és megyek egy még így is tisztességes túrát. Nos, annyira jól ment, hogy ha levégom, abban a pillanatban bánom meg, szóval valódi választási lehetőség nem is volt. Ugyaúgy mentem tovább a csúcs felé, bár azt el kell ismernem, hogy a 20 km emelkedő az akkor is 20 km emelkedő, ha jól bírom. Fáradtam egy kicsit, na. A táj körbe-körbe fantasztikus, millió csodálatos jelző, leírhatatlan, gyönyörű! Jó sokára, de csak felértem a Falzaregóra, ami technikailag nem is hágó (nekem), mert lejtő nélkül mentem magasabbra tovább. 3 Passo Valparola Gondolkodtam rajta, hogy ha visszagurulnék a Valparoláról a Pordoi felé a korábbi elágazáshoz, akkor megspórolnám a Campolongo-hágót, ami se nem nagy, se nem nehéz (a diagram szerint!), viszont időben azért csak számítana. Nem sokáig gondolkodtam az ötleten, mert megláttam, mi van a Valparola másik oldalán: a legszebb hely, ahol bicikliztem!! Hófehér sziklák mindenfelé, kilátás a távolba, egekbetörő sziklafalak, mély völgyek... Nem volt hosszú, mint mondtam, az előző hágó folytatása, így a délelőtti gurulás után így négy órához közeledve járt már nekem egy lejtőzés. Amikor a lejtő párszáz méterre vízszintes lett, kicsit elkapott a frász, ugyanis alig vírtam tekerni, majdnem megbántam, hogy nem gurultam vissza, hiszen így már megpecsételődött a sorsom: 5 hágó lesz ma. 4 Passo Campolongo Bíztam a diagramban, hogy könnyű lesz és rövid és alacsony "félhágó", de előtte még meg kellett tennem egy szakaszt a tegnapi útvonalon, ugyanis a kiindulópontja megegyezik a Gardenáéval. És nehezen ment a felvezető "enyhe" emelkedő, itt kicsit elkezdtem pánikolni, és az este is egyre jobban közeledett. Végül nem kellett csalódnom, hamar visszataláltam a tempómhoz, és mentem, mint az örökmozgó. Ugye nem kell mondanom, hogy a táj fantasztikusan gyönyörű volt?! 5 Passo Pordoi A Campolongo lejtőjén a Pordoi kiindulópontja felé megláttam a hágóutat, ami úgy nézett ki, mintha a Stelvio és a l'Iseran keverékét felvésték volna a falra. Úgy megdöbbentem, hogy az agyam kikapcsolt, nem tudtam, mitévő legyek, mert éjfél is lesz, mire én oda feljutok... Brutálisan nézett ki. Mindezt a lemenő nap fényében, ha esetleg nem lenne elég szép anúgy is. Rettenetesen rákészültem mind a tempómmal, mind az energiautánpótlással és főleg a lelkemmel. Reálisan nézve másfél óra, pont nyolcra fent vagyok, naplementés hágómászásom lesz (nem is lett olyan nagy baj, hogy késve indultam...). És annyira jól ment, hogy a korábban kitalált motiváció, hogy "ez az utolsó emelkedő, csak kibírom", nem is kellett. Egyszerűen tekertem a gyönyörben, és nem is az erőnlétem miatt kellett kb. kilométerenként megállni, hanem hogy igyak egy kis vizet. (menetközben nem tudok. meg hát azért csak jólesett a lábaimnak is a pihenő.) Este nyolcra felértem, pont elkaptam az utolsó napsugarakat, egyszerűen fantasztikus vagyok, mint a táj. A Pordoi hágóútja Arabba felől az egyik legszebb a világon, és akkor giccsesítsd naplementével (este alig közlekedett valaki az úton, szinte az egész az enyém volt!). Van még mit mondani? Nincs. 100 km, 3000 m szint, most már ilyet is tudok :)

Dolomitok - 01 - Ízletes négyfogásos olasz vacsorakülönlegesség

A túrát lejtőzéssel kezdtem, a tó melletti kempingből visszagurultam Toblach felé, majd a völgyben Bruneck irányába. Ez konstans lejtőnek ígérkezett, de nem az volt, hiszen Dél-Tirolban vagyunk, és folyóvölgyi bringautat választottunk, ami amellett, hogy kifogástalan útminőségű (pedig csak kavicsos), halló- és szinte mindig látótávolságon kívül van az autóktól, pazar látványvilágú a patakkal, az erdővel és a sziklákkal, természetesen nem csak lejtőből állt. Volt alagút is, de olyan nincs, hogy egy dél-tiroli bringaút ne hullámozzon :) nem baj, gondoltam, előételnek jó lesz. A nap elején voltam boltban is, csak egy üveg vizet, négy equadori óriásbanánt és két tábla mogyorós milkát vettem, ennyi ellátmányom volt mára a reggelire megzabált maradék otthonról hozott laktató szendvics és egy tábla sárgabarackos kekszes boci mellett. Látjátok a képeken, hogy a csomagjaim elhelyezése nem igazán ideális, ma eszembe jutott, miért cseréltem meg Skóciában… most is megtettem volna, ha… hoppá, nincs hátsó csomagtartóm. Tök büszke vagyok magamra, hogy “bikepacking” módon az ezerarcú Brooks nyeregre felkötöttem a sátrat és a derékaljat, még ha nem teljesen kényelmes is. Most ez van. Fel tudnám tenni hátra az első csomagtartót, de akkor mindent arra kéne tenni, és nem tudom, hogy elbírná-e, de még lehet, hogy kipróbálom. Vigyázzatok alu váznál, hogy a csomagtartó csavarmenetei maradjanak mindig a vázban!!! Vissza a bringázáshoz! A völgy Bruneckig fantasztikusan szép, változatos, és végre nem azt láttam, hogy lenézek az autókra vágyakozva, hogy bárcsak ne jönne fel feleslegesen a bringaút, hanem fordítva: feléztem jó magasra, és néha elővillant egy-egy autó. Ezután dél felé kanyarodtam, abba a völgybe, ahonnan felmegyek majd a Gardena-hágóra. Arra számítottam, hogy nehezebb lesz, mint számítok rá, ezért meglepődtem, hogy egész jó tempót mentem. Ez volt a leves a menün, de nem feketeleves, hanem pont az ellenkezője! Az elején volt öt hosszabb alagút. Volt mellettük út, de eléggé lestrapált állapotban, a forgalom meg úgysem volt vészes, úgyhogy az első három alagúton átmentem, aztán annyira közel kerültek a teherautók, hogy a negyediktől kimentem oldalra, és semmi gond nem volt azzal az úttal. Állandó eposzi jelzőm a Szomjazó, hiába néztem meg előtte a térképen, hol tudok majd vizet tölteni, csak elkerültem minden kutat, és már igencsak ürültek a kulacsok (igaz, nem spóroltam), amikor véletlenül találtam egy kutat. Felfaltam egy equadori óriásbanánt is, és indultam tovább, nem sokkal voltam már a Gardena hágóútja előtt. Annyira nem, hogy nem is éreztem szükségét előtte hosszabb pihenőt tartani vagy enni, így szinte egyből nekivágtam. Kétségtelenül ez volt ma a főétel, nagyon nehéz volt, természetesen a csomagjaim miatt, egyébként vidáman feltekertem volna. Oké, karizomra jó kis edzés, de kis sebességnél nem jó érzés, hogy ide-oda rángatom a kormányt, mert nagyobb erő kell és túlfordítom. Kifejezetten zavart, de hát ennek tudatában (?) terveztem így a pakolást. Muszáj volt. A százalékok is jó nehezek voltak azért, és nem estem kétségbe, mikor a legalsó fokozatokban is nehéz volt tekerni, egyszerűen jó sűrűn tartottam pihenőket/frissítőket. Nagyon sűrűn. Utólag mondhatom, hogy bevált, de az tény, hogy nagyon nehéz* volt. Egyszercsak felértem, kb. 9 km és 600 m szint volt, nem hangzik soknak, az első fele leheletnyivel nehezebb, és talán hasonlított is a diagram a valóságra. Leültem a hágótábla alá, felzabáltam egy equadori óriásbanánt, egy tábla milkát, és csak azért nem kettőt, mert ura voltam a helyzetnek. Egyáltalán nem éreztem, hogy bármit is tettem volna a hasamba, de talán ez így volt jól, mert rövid gurulás után várt rám még egy hágó. Abban a pillanatban fogalmam sem volt róla, hogy fogok oda feljutni, ráadásul a diagram is jól beijesztett. Ehhez képest a Sella-hágó gyakorlatilag a desszert volt, eleje-és-vége-könnyű–közepe-nehéz helyett végig közepes (inkább a nehézhez közelebb), de a lényeg, hogy egyenletes, a diagrammal köszönőviszonyban sem volt. Élveztem, jó, nem volt könnyű, sőt, majdnem olyan nehéz, mint az előtte lévő (csak fele olyan hosszú), de határozottan jobban mentem, érzésre nagyobb volt az átlagsebességem és csak párszor álltam meg pihenni. Ez volt a négy fogás, az bennük a közös, hogy akármerre néztem, hihetetlenül gyönyörű hegyeket láttam, ha nem kell a kormánnyal küzdenem, tuti belezúgok valamelyik szakadékba, mert a tájon felejtem a bambula tekintetem. * Visszatérve arra, hogy nagyon nehéz volt: igen, de végig én irányítottam, és nem a nehéz engem, és azt hiszem, végre megtörtem az átkot! Soknapos bringatúrám első napja volt ma, és bár nagyon elfáradtam, de nem szenvedtem, nem merült fel bennem a titkos gondolat, hogy ez olyan sz*r volt, hogy soha többé nem akarok biciklizni. Ekkorát fejlődtem! Holnap végre csomag nélküli nap lesz, majd még elválik, mennyire nehéz, meg hogy egyáltalán melyik túra, de reggel boltozással kell kezdenem, mert minden bezárt, mire felállítottam a sátrat és lezuhanyoztam. Utcaszéli pizzaszeleteket vacsoráztam, jó áron volt finom. Check out my ride on Strava. https://www.strava.com/activities/645217123

Dolomitok - 01 - Ízletes négyfogásos olasz vacsorakülönlegesség

A nap elején voltam boltban is, csak egy üveg vizet, négy equadori óriásbanánt és két tábla mogyorós milkát vettem, ennyi ellátmányom volt mára a reggelire megzabált maradék otthonról hozott laktató szendvics és egy tábla sárgabarackos kekszes boci mellett.

Látjátok a képeken, hogy a csomagjaim elhelyezése nem igazán ideális, ma eszembe jutott, miért cseréltem meg Skóciában… most is megtettem volna, ha… hoppá, nincs hátsó csomagtartóm. Tök büszke vagyok magamra, hogy “bikepacking” módon az ezerarcú Brooks nyeregre felkötöttem a sátrat és a derékaljat, még ha nem teljesen kényelmes is. Most ez van. Fel tudnám tenni hátra az első csomagtartót, de akkor mindent arra kéne tenni, és nem tudom, hogy elbírná-e, de még lehet, hogy kipróbálom. Vigyázzatok alu váznál, hogy a csomagtartó csavarmenetei maradjanak mindig a vázban!!!

Vissza a bringázáshoz! A völgy Bruneckig fantasztikusan szép, változatos, és végre nem azt láttam, hogy lenézek az autókra vágyakozva, hogy bárcsak ne jönne fel feleslegesen a bringaút, hanem fordítva: feléztem jó magasra, és néha elővillant egy-egy autó.

Ezután dél felé kanyarodtam, abba a völgybe, ahonnan felmegyek majd a Gardena-hágóra. Arra számítottam, hogy nehezebb lesz, mint számítok rá, ezért meglepődtem, hogy egész jó tempót mentem. Ez volt a leves a menün, de nem feketeleves, hanem pont az ellenkezője! Az elején volt öt hosszabb alagút. Volt mellettük út, de eléggé lestrapált állapotban, a forgalom meg úgysem volt vészes, úgyhogy az első három alagúton átmentem, aztán annyira közel kerültek a teherautók, hogy a negyediktől kimentem oldalra, és semmi gond nem volt azzal az úttal.

Állandó eposzi jelzőm a Szomjazó, hiába néztem meg előtte a térképen, hol tudok majd vizet tölteni, csak elkerültem minden kutat, és már igencsak ürültek a kulacsok (igaz, nem spóroltam), amikor véletlenül találtam egy kutat. Felfaltam egy equadori óriásbanánt is, és indultam tovább, nem sokkal voltam már a Gardena hágóútja előtt.

Annyira nem, hogy nem is éreztem szükségét előtte hosszabb pihenőt tartani vagy enni, így szinte egyből nekivágtam. Kétségtelenül ez volt ma a főétel, nagyon nehéz volt, természetesen a csomagjaim miatt, egyébként vidáman feltekertem volna. Oké, karizomra jó kis edzés, de kis sebességnél nem jó érzés, hogy ide-oda rángatom a kormányt, mert nagyobb erő kell és túlfordítom. Kifejezetten zavart, de hát ennek tudatában (?) terveztem így a pakolást. Muszáj volt. A százalékok is jó nehezek voltak azért, és nem estem kétségbe, mikor a legalsó fokozatokban is nehéz volt tekerni, egyszerűen jó sűrűn tartottam pihenőket/frissítőket. Nagyon sűrűn. Utólag mondhatom, hogy bevált, de az tény, hogy nagyon nehéz* volt.

Egyszercsak felértem, kb. 9 km és 600 m szint volt, nem hangzik soknak, az első fele leheletnyivel nehezebb, és talán hasonlított is a diagram a valóságra. Leültem a hágótábla alá, felzabáltam egy equadori óriásbanánt, egy tábla milkát, és csak azért nem kettőt, mert ura voltam a helyzetnek. Egyáltalán nem éreztem, hogy bármit is tettem volna a hasamba, de talán ez így volt jól, mert rövid gurulás után várt rám még egy hágó.

Abban a pillanatban fogalmam sem volt róla, hogy fogok oda feljutni, ráadásul a diagram is jól beijesztett. Ehhez képest a Sella-hágó gyakorlatilag a desszert volt, eleje-és-vége-könnyű–közepe-nehéz helyett végig közepes (inkább a nehézhez közelebb), de a lényeg, hogy egyenletes, a diagrammal köszönőviszonyban sem volt. Élveztem, jó, nem volt könnyű, sőt, majdnem olyan nehéz, mint az előtte lévő (csak fele olyan hosszú), de határozottan jobban mentem, érzésre nagyobb volt az átlagsebességem és csak párszor álltam meg pihenni.

Ez volt a négy fogás, az bennük a közös, hogy akármerre néztem, hihetetlenül gyönyörű hegyeket láttam, ha nem kell a kormánnyal küzdenem, tuti belezúgok valamelyik szakadékba, mert a tájon felejtem a bambula tekintetem.

* Visszatérve arra, hogy nagyon nehéz volt: igen, de végig én irányítottam, és nem a nehéz engem, és azt hiszem, végre megtörtem az átkot! Soknapos bringatúrám első napja volt ma, és bár nagyon elfáradtam, de nem szenvedtem, nem merült fel bennem a titkos gondolat, hogy ez olyan sz*r volt, hogy soha többé nem akarok biciklizni. Ekkorát fejlődtem!

Holnap végre csomag nélküli nap lesz, majd még elválik, mennyire nehéz, meg hogy egyáltalán melyik túra, de reggel boltozással kell kezdenem, mert minden bezárt, mire felállítottam a sátrat és lezuhanyoztam. Utcaszéli pizzaszeleteket vacsoráztam, jó áron volt finom.

Check out my ride on Strava. https://www.strava.com/activities/645217123

A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső

A múltkori teljesnél is nagyobb Pilis-kör némiképp hirtelen felindulásból sikerült, ez a Bükkön és Mátrán át Miskolctól Hatvanig-túra viszont be volt tervezve, még ha csak nagyon bátortalanul is. Nehéz, nekem ez még sok, ránézve a számokra - 200+ km, 2300+ m - nem hogy nem nagyon tekertem még ilyet, igazából csak beterveztem, mint sokszor, csak tűnjek ambíciózusnak így magamban, de reális esélyt a Pilis-túra előttig csak nagyon halványan láttam rá. Fejlődök, azért sikerült, a korábbi években egy-két 160+ km-es túrám ha volt, idén viszont egészen megszaporodtak, és végül is csak idő kérdése volt, hogy mikor próbálkozom meg szinteket vinni a hosszú távokba. És tetszik, határozottan jó dolog ez a hosszú, egésznapos tekerés, csak annyi a bökkenő, hogy akik ennyit vagy többet tekernek, azok gyorsabban is haladnak, azért tudnak annyit tekerni; nekem egyszerűen nem fér bele egy napba a kilométerigényem. Arról nem is beszélve, hogy épp csak most kezdem megízlelni a sötétedés-nem-szab-határt-érzést, eddig egyszerűen mindig haza akartam érni időben, ezért nem mentem fel múltkor a Kékes-tetőre sem, mikor Bp-ről a Cserhátba indultam, pedig jó lett volna. Na, ez most már nem így lesz. Most megmutattam magamnak, hogy az sem baj, ha korán kelek, későn érek haza és másnap reggel dolgozni megyek... nem ideális, de a szórakozásomat többé nem ronthatja el. Kijjebb toltam a határaimat, és végül is ez a cél.

Az Agy A túrának természetesen semmi köze a névadó filmhez, csak gondolkodtam hangzatos címeken, és ez önmagában ráillik a túrára. Tudatosan döntöttem a(z akkor még) brutálisnak tűnő táv és útvonal mellett, nagyon visszavágytam már a Bükkbe, mert bár tavaly voltunk ott, de egy kevésbé szép részén, és hát a Lusta-völgy (Valley-of-the-Lazy) az egyik legelső személyes kedvencem, 2009 és 2011 után most harmadjára másztam meg. Lillafüredhez is sok emlék fűz, mint életem első sátras nyaralása, és még az a kép is élénken ott van a szemem előtt, ahogy életem első mókusa felmászik a fára. Bizony. A Bükk-fennsík szépsége pedig páratlan, kétségtelenül Magyarország legszebb része, mindig hatalmas öröm ide visszatérni.

A Ravasz A Bükk és a Mátra közti nagyjából sík területen többnyire északnyugat felé haladtam - hatalmas ÉNy-i szélben. Marhára örültem neki, de ami még furcsább, hogy egész jó utazótempót vettem fel, és tényleg alig zavart. Tavaly már sokat fejlődtem etéren, és úgy tűnik, továbbra is egyre jobb vagyok ilyen körülmények között. Oké, persze nehezebb volt, mint szélcsendben, de nem éreztem úgy, hogy ez a nagy szembeszél annyira akadályozott volna, tudtam haladni rendesen. Egy rövidebb délkeleti irányú szakaszt leszámítva majd' 70 kilométerem volt, és élveztem!

És Két Füstölgő Puskacső Aztán jött a Mátra. 110 km-en túl azért már csak megérzi az ember, ha csak akkor kezdi a csúcstámadást, rá is pihentem rendesen, aztán persze nem nyomtam, ahogy csak bírtam - hiszen ekkor még 90 km volt hátra, majdnem a fele! -, igyekeztem tartani magamat a turistatempóhoz, az erőbeosztásos kényelmes mászáshoz. Igyekeztem, de... nagyrészt tartottam az alsó részen az 5., a felsőn pedig a 3. fokozatot, és eszembe sem jutott lejjebb váltani, azt akartam, hogy legyen némi erőlködés, hogy érezzem, hogy nem könnyű, hiszen a Dolomitokra készülök - na ott majd ráérek 1. fokozatban cammogni. Itt mentem egy jó közepes sebességgel, bőven a megrogyasztós tempó alatt, de bőven a lajhártempó felett. Ugyanez igaz volt a Galyatetőre is, annyi különbséggel, hogy addigra már megnéztem, mikor megy a vonat, és próbáltam fejben kalkulálni: az eredmény pedig az lett, hogy amint felértem, kis szusszanás után gurultam is lefelé (pedig elkélt volna egy szendvics, vagy legalább egy banán...) A lejtőn egyértelmű, hogy gurultam, amilyen gyorsan csak lehet, aztán Pásztón indult az igazi sprint. Kiszámoltam, hogy mennyi táv van hátra, mennyi időm van rá, és milyen átlaggal kéne mennem - és bedurrantottam. Eszeveszett tempóval haladtam a naplementében, még a napraforgók is nevüket meghazudtolva drukkoltak nekem, a nap folyamán oly' sokat akadályozó ÉNy-i szél is némileg oldalról-hátulról fújt, kis buckáktól eltekintve a terep is enyhén lejtős volt, tehát minden adott volt egy orbitális csapatáshoz. És én hajtottam, mint egy őrült, abbahagyva a spórolást, abbahagyva a túrázást, bedurrantottam, és sprinteltem, versenyeztem az idővel, és de mégy hogy élveztem!

Leginkább ez az utolsó szakasz a felelős a másnapi fáradtságért, nem maga a nagy táv, nem a viszonylag sok szint, és nem is a szembeszél. Kicsit sajnálom, hogy nem fotóztam többet, nagyon sok szépet láttam, a két kedvencem talán a naplemente Pásztó után, meg a kilátás távolról a Mátrára egy bekötő kereszteződésből a két hegység közötti bucka tetején. Végig a fejemben volt, hogy ez a túra nem lesz piskóta, ezért inkább a haladáson, mint a nézelődésen volt a hangsúly, és az igazat bevallva szerintem jó is volt így. El kellett kezdeni valahol, és most már merek arról álmodni, hogy többszáz kilométeres túrákat is teljesítsek majd egyszer...

went for a 207.8 kilometer cross ride. https://www.strava.com/activities/635514905?utm_content=1900515&utm_medium=referral&utm_source=twitter #strava

TOO EASY TOUR

Természetesen nem volt "túl könnyű" a túra, sőt, de olvassátok el, mit ír a Yonder Journal erről a kifejezésről a Syd 2 Mel Normcore Bicycle Tour harmadik napján:

“In Australia they have a saying: Too Easy. What’s Too Easy you might ask? Well, in the land down under just about everything. It’s a universal rejoinder, acknowledgement, and affirmation. Ordering a coffee, Too Easy. Riding your scooter to the pie shop, Too Easy. Chilling against a wall, Too Easy. Everything in OZ is TOO EASY.

But what’s Too Easy all about? I’ll tell you, Too Easy is all about confidence. Australia is the land of sun and fun, of venomous critters and toothy predators, of “Neighbors” and Bondi Beach. If you don’t have confidence in this country, you’ll be eaten up and spit out."

(Amúgy baromi vicces és információgazdag awww.younderjournal.com, olvassátok ti is!)

Szóval úgy indultam el a mai túrára a múlt hetinek a függvényében, hogy az első négy órában azt mantráztam, hogy "andor, lassan, nem sietsz sehova, a fő cél a sok szint begyűjtése, van pöpec lámpád, nem baj, ha későn érsz haza, nem sietsz sehova; könnyen, könnyedén, túratempóban menj, nagyon fontos felkészülni a Dolomitokra".

És így is tettem, külön figyelve arra, hogy még véletlenül se tekerjek sehol PR-t (és mégis sikerült, ráadásul a vége felé, ahol már fárdtam :'D).

A Nagy Pilis-kör 5 nagyobb emelkedőből áll: Dobogókő Pomáz felől, Rám-hegy Pilismarót felől, Pilisszentlászló Sikáros felől, Visegrádi Bobpálya az északi oldalról és Pap-rét Visegrádról. Általában a Bobpályánál szoktam érezni, hogy már sok van a lábamban és nehéz és most már vége lehetne, mert elfáradtam, a Pap-rétre pedig csak felszenvedem magam, most viszont a Bobpályánál semmi, a Pap-rétnél pedig egy kicsit kezdtem fáradni. Na, megtoldottam egy Fagyoskatonával Pilisszentlászló felől, és a cél pedig a Pilis-tető volt, lehetőleg naplementében. Hát nem kellett órákat szobroznom a kilátónál, hogy eltűnjön a nap, éppen csak odaértem :D Talán jobb is, hogy reggel 9 helyett csak fél 11-kor tudtam elindulni.

A vége felé az volt a legmotiválóbb mondásom, hogy ki akarom próbálni végre a pöpec lámpámat éjszakai tekerés során, és döbbenetes, de működött, annyira izgatott lettem miatta, hogy cseppet sem bántam, hogy későn fogok hazaérni, és az erőm is úgy tartalékolódott, hogy bőven kitartson még arra a 4-5 órára.

Azt kell mondjam, nagyon jól sikerült ez a túra, a számok pedig még kicsit félelmetesek is: 180 km, 2400 m szinttel, ez jó sok. Tudom, a Dolomitok sokkal-sokkal nehezebb lesz, de legalább most tartok valahol, és okos biciklizéssel nem fogom kinyírni magam, hanem élvezni fogom a tájat.

pápá

u. i.: na mondok még egy furcsát, nézegetem az adatokat, és a Kakashegyi elágazó - Kétbükkfa-nyereg távot mennyi idő alatt tettem meg: délelőtt 16:19, este 16:18 :D

went for a 180.4 kilometer cross ride. https://www.strava.com/activities/626044778?utm_content=1900515&utm_medium=referral&utm_source=twitter #strava

Kellemes kis délutáni tekerés Horvátországban

Délután egyre érkeztünk meg a Plitvicei Tavak melletti (egyik) kempingbe, “villámgyorsan” felállítottuk a sátrakat és fél háromkor már indultunk is bringázni!

Lett az háromnegyed három is, mert a nagyokos, aki tervezte az útvonalat, először egy lelakatolt kapuhoz vitt, majd miután kimentünk a főútra és onnan rákanyarodtunk a kis útra, visszajutottunk a lelakatolt kapuhoz - a másik irányból. Szerencsétlen helyi lány megkérdezte, tud-e segíteni, de mondtam neki, hogy körtúránk van, csak nem tudjuk, melyik irányba kell indulni - “hát akkor forduljanak vissza” hangzott a válasz egy lemondó sóhajjal egyetemben. Ja mert zsákutca végén voltunk az ő házuk előtt, a tacskó pedig majdnem megevett minket uzsonnára.

A kis közjáték után végre (jó) úton voltunk, passzolt az irány, sima volt az aszfalt. Hátunk mögött magas hegyek kontúrjai (meg valahol a plitvicei tavak is), előttünk zöld domboldalak, szép kilátás. Pompás volt biciklizni, vagyis inkább gurulni, mert pár hepehupától eltekintve nagyon csak lefelé ment az út, szóval igazán kellemesen indult. Talán túl kellemesen is…

Na akkor elfogyott az aszfalt. Helyébe kavicsok kerültek, és hiába voltak kint az R38 táblák kis kerékpáros piktogram társaságában, néhol igencsak majdnem használhatatlan volt az út. Túl sok kavics, amin könnyen megcsusszan a kerék, túl meredek lejtő, amin könnyen megcsusszan a fékezett kerék, túl meredek kanyarodó emelkedő, amin könnyen megcsusszan a kanyarodó kerék. Megoldottuk, nem siettünk, de azért voltak olyan pillanatok.

Pl. egy lejtőnél pont úgy terelt a repedés az úton meg a kavicsosabb részek egyre csak jobbra, hogy már kész tényként kezeltem, hogy el fogok esni, csak azt kellett eldönteni, hogy balra dőljek majd, mert jobbra az erdő van sűrű növényzettel, kivillanó fehér sziklákkal és szakadékkal persze. Végül a nyeregben maradtam, bár nem túlzás azt mondani, hogy csodával határos módon.

Volt egy nagyon meredek emelkedő enyhe kanyarral, és annyira kavicsos volt, hogy inkább letettem a lábam, mint hogy elfordítsam a kormányt. Nem volt könnyű, na.

Ez az út egyébként a háború maradványa: mellettünk a patak már a bosnyák határ, egyébként mindkét oldalon sűrű erdő volt, de viszonylag új villanyoszlopok vitték az áramot, és ~500 méterenként volt egy ház, bár én annyira nem figyeltem fel rá, de lebombázott/újjáépülő elhagyatott házak, vagyis inkább csak falak voltak, mint egy falu, amit nagyon visszavett már a természet.

Nem volt mindenhol majdnem járhatatlan az a kavicsos út, inkább csak néhol volt nagyon nehéz, egyébként azért jó volt, sőt, voltak olyan szakaszok, amiken kifejezetten fültől fülig vigyor volt a tekerés. Különösen a kavicsos út második fele volt ilyen, végül is közeledett már a civilizáció, talán ezt jelezte az egyre jobb út. Aztán az erdőn túl kivillanó szomszéd hegyoldal balra, a távolabbi hegyoldal falvakkal, panorámával jobbra…

Számomra a nap fénypontja volt az a pár kilométer, amikor picit lemaradtam a többiektől, aztán jól megtekerve örömszáguldottam utánuk az elágazásig. Az ilyen utakat imádom: panoráma minden irányba és jól tekerhető kavicsos út!

Ezután jött egy rövid meredek emelkedő, nagyon fincsi volt, a végén 12%, a tetején pihentünk kicsit. Fehér kölyökkutya üdvözölt minket, nagyon félénken mert csak néha mert picit közelebb jönni hozzánk, aztán jött a már nem szomjas gazdi is, mesélt nekünk dolgokat horvátul, közben a két felnőtt kutya vadul csóválta a farkát a kerítés mögött, hát hol máshol kellett volna megállnunk?

Még egy kis igazán élvezetes kavicsos rész után visszaértünk a főútra, ahonnan kocsival is jöttünk, aztán szépen visszatekertünk a kempingbe. Heten voltunk, mint a gonoszok, és a szintemelkedés 666 méter lett (a táv meg 49 km).

Nekem tetszett a túra, a majdnem járhatatlan útszakaszok ellenére is úgy érzem, már ezért volt értelme eljönni, és akkor holnap jön csak a Plitvicei Tavak NP (gyalog). Állítólag én terveztem az útvonalat, csak jó régen, nem is emlékszem rá, de akkor így látatlanban is kicsit megveregetem a vállamat :)

Check out my ride on Strava. https://www.strava.com/activities/605002169

Trending Blogs

Recently Viewed Blogs

SimonTheYellow biketouring