Tegnap elfutott mellettem egy fiú. Talán ha húszéves lehetett.
Alig három másodpercig láttam az arcát, mégis velem maradt. Nem egyszerűen jóképű volt: volt a mozdulataiban valami lebegő, mégis szikár törékenység. Ahogy a haja a homlokára tapadt, a megfeszülő nyakizmok, és az a hűvös, acélkék pillantás, amivel csak átnézett rajtam – mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés: milyen megrendítő tud lenni a szépség nyers, érintetlen valósága. Olyan volt, mint egy idegen világ villanása a beton meg a szürke házfalak között.
Az ember az évek múlásával hajlamos hozzászokni a világhoz. A színek tompulnak, a formák kiszámíthatóvá válnak, és a tekintet már ritkán akad meg bármin. De egy ilyen arc hirtelen mindent megváltoztat. Visszahozza a rácsodálkozást, és fellebbenti a fátylat a szemünkről. Emlékeztet arra, milyen megrendítő tud lenni a szépség, amikor teljesen váratlanul, a maga megfoghatatlan valójában szembefut az emberrel az utcán.
A srác persze szaladt tovább, a tömeg elnyelte, és fogalma sincs róla, mit hagyott maga mögött. De a kép itt maradt velem. Az az acélkék villanás, a léptek zaja a betonon – elraktároztam magamban. Néha ennyi is elég egy napból.
Gyakran kapom magam azon, hogy elmerülök a tömegben haladó emberek arcán. Nem csak futólag nézek rájuk: megakad a szemem egy-egy karakteres vonáson, egy sajátos testtartáson, vagy azon a megfoghatatlan finomságon, ahogy valaki a kabátja gallérját igazítja meg. Nézem őket, és akarva-akaratlanul elindul bennem egy történet. Vajon honnan jönnek, hová tartanak? Milyen örömöket vagy terheket visznek magukkal? Ők persze ebből az egészből semmit sem sejtenek. Haladnak a saját útjukon, miközben egy számukra idegen ember épp az ő létezésük szépségén vagy érdekességén tűnődik. Néha még egy enyhe hiányérzet is elfog: milyen kár, hogy nem léphetek oda hozzájuk csak úgy, hogy elmondjam: „Jó volt csak úgy nézni önt. Köszönöm ezt a pillanatot.” A távolságtartás diktálta íratlan szabályok ezt nem engedik – a pillanat megmarad csendes belső monológként.
De ennek a gondolatmenetnek van egy fordítottja is, ami legalább ennyire izgalmas. Ugyanígy lennie kell olyan pillanatoknak, amikor én válok valaki más számára észrevétlenül főszereplővé. Amikor az én arcomat, az én fáradt vagy épp elgondolkodó tekintetemet raktározza el valaki egy másodpercre a metróaluljáróban vagy egy utcán. Amikor valakinek a napját szebbé vagy mélyebbé teszem pusztán azzal, hogy létezem a terében – anélkül, hogy valaha is tudomást szereznék róla.
A tekintetek és megfigyelések ezen a láthatatlan hálóján gondolkodva mindig eszembe jut Dékány Dávid verse:
Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik országban, egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.
Ebben a kettősségben élünk mindannyian. Ahogy a kamerájába feledkező fotós sincs tudatában annak, hogy az, ahogyan guggol, a fény, ami ráesik, épp egy másik lencse által válik képpé – úgy sétálunk át mi is egymás életének háttérképein. Anélkül, hogy valaha tudnánk róla.
blakekathryn
izzy806
gamechangershow
areudirty
kianamaiart
prguitarman
yousharknotpass
