A magyar babócák kackiás bajusszal és piros pöttyel a sejhajukon születnek. A szaruk is bajszos, a bajszuk is szaros. Mindezen kívüle fene talentomjuk van a mindenséghez, kiváltképp a karikás ostorhoz, és csak akkor érzik igazán hinnyén magukat, ha 10 malomkőhajintásnyira (uszkve 2 köpésnyire) van egy, de inkább kettő gémeskút vagy ivó. A magyar ugyanis ivós és nótázós fajta. (”Az én torkom álló malom...”) Az ereiben is jövedékimentes pájinka csörgedezik. (”Úgy őröl, hogy meglocsolom...”) Csillapíthatatlan szomja csillapításakor mangalicazsíros deszkát eszik szép szelet csuda lilahagymatikumokkal - no meg piros aranyommal! -, hogy akkor is tudjon sírva vigadni, ha amúgy nincs búslakodnivalója a babája miatt. (”Árva szívem a molnárja...”) Mert a magyar csak a babája miatt búslakodik, az is bajszos, pl. amikor a Csitári hegyek alatt összetöri magát, mert elesik a vak komondor bajszában. (”Bánatot hord garatjára...”) A magyar jegények a legdaliásabbak, a magyar lyányok a legbabábbak, csudájukra jár az egész bajusztalan világ. Vigyázzunk hát rájuk, ne hagyjuk eldigósodni drága vérünk, szüljük tele a Kárpát-medencét, hadd örüljön a geci szegény!
