Szavak ereje
Beszélgettem egy barátommal (épp a csajától jött, szóval semmi "olyan", én hívtam, ő meg ráért telefonálni), nyígtunk egymásnak. Jólesett a barátsága. Hogy időt szánt rám, hogy beszélt magáról, a bajairól, hogy értette amit beszélek, és nem akart valami közhellyel letudni. Hülyék vagyunk, állapította meg. És azt mondta nekem: Te okos vagy Te jól nézel ki Érdekes vagy Érzékeny vagy Az egyik legkreatívabb, akit ismerek Te jó ember vagy
Elhittem amit mond, mert olyan érzés volt, mintha vizet adnak amikor már megdöglesz a szomjúságtól. A hangja belement a fejembe és elhittem. Áthatolt a szomorúságon, a belső remegésen, az önutálaton, a szégyenen és belement a fejembe. Azt is mondta, hogy tudja, hogy valaki elvette tőlem ezt a hitet, hogy annak lássam magam, aki vagyok, meg akinek ő és mások is látnak.
Ráébresztett, hogy milyen jó érzés amikor kedvesek az emberrel. Tudja, hogy vannak hibáim, de értékeli, hogy én is tudom.
Az elmúlt napokban több ilyen ajándékot is kaptam. Hihetetlen dolgokat, üzeneteket, lehetőségeket. Férfiaktól a környezetemben, akik máshogy beszélnek, máshogy gondolkodnak, máshogy kommunikálnak mint amiben az utóbbi időben részem volt. És én már nem akarok hasonlítani valakire, azért, hogy kedveljen, én más vagyok. Nagyon más. Nagyon-nagyon más. Többé nem akarok azonosulni olyan valaki világával, aki nagyon nem vagyok. Ha akarom, virág nyílik a lábam nyomán.
Arra gondoltam, bárcsak lehetne körbeadni ezt. Ezeket az elismerő szavakat. Hogy másnak is jó legyen.
Őszintén szólva, én is jobb embernek érzem magam, mint tegnap. Hiszen mondták. Pedig tegnap beszélgettem egy hajléktalan nővel a pláza előtti padon. Együtt kapartuk le a sorsjegyemet. Nagyon drukkolt, mert mondtam neki, hogy adok belőle. De végül nem nyertünk. Azért adtam neki négyszáz forintot. De ez nem jóságból volt. Egyszerűen csak nekem több pénzem volt, neki meg több áldása. Cseréltünk.


















