Bár más dolgom lenne
de leteszem ide, meg amúgy is beszélni kell róla. Kicsit összekavarodtak a dolgok. A Z-vel való beszélgetés, egy idegen férfi kérdései és megállapításai, és Feldmár kérdései és megállapításai zümmögnek a fejemben. Feldmár: Dönthetsz úgy, hogy benne vagy valami rosszban és nem változtatsz, csak akkor ne sípolj miatta. Z: Megvéded magad ezzel a szerelemmel attól, hogy valakit beengedj az életedbe, aki férfiként szeretne.
Feldmár: Nincsenek szabályok rá, hogy hogyan kell kinéznie vagy működnie egy bármilyen kapcsolatnak. Az csak azokra tartozik, akik benne vannak.
Z: Jó ez neked? Csak ez a fontos kérdés, hogy jó-e neked?
Feldmár: És egész életünkben keressük azt a másik embert, akiben úgy oldódunk fel, ahogy az anyaméhben voltunk, aki mellett jobb mint egyedül.
Z: Mit szeretsz benne? Abba vagy szerelmes amit megéltél mellette? Abba vagy szerelmes, ami lehettél volna mellette? Abba vagy szerelmes, hogy valakinek fontos vagy?
Feldmár: ha meg tudod mondani, hogy mibe vagy szerelmes a másikban, akkor nem szeretsz igazán, mert a szerelem vágya és kíváncsisága megfoghatatlan. És folytathatnám az ellentmondások sorát. Tudok válaszolni. Mindre tudok válaszolni. És azt is tudom mondani, hogy nem tudom, de azt is látom, hogy egészen különleges ami történt. Átformálódtunk és nem bánom mert nem lettem rosszabb és sokkal szabadabb vagyok, és úgy gondolom, hogy ő is jobb lett vagy olyan lett, mint amit sejtettem benne és elégedett lehetek, tessék, megkaptam amit adni tudott és senki nem tiltja, hogy elmenjek.
Logan egyszer azt mondta, hogy szerinte szeretek szenvedni. Ez így nyilván nem igaz, de úgy igen, hogy e nélkül nem kényszerültem volna rá, hogy ennyire mélyre menjek az önismeretben csak eljátszottam volna a kis tündibündi szerepemet, fut, sír, toporzékol, és nem nő fel soha.
A felnőttség nem könnyű. Szabadon engedni a másik embert. Pfff, még a gyerekeim is sokat köszönhetnek ennek a rengeteg tépelődésnek. Kitapogatni a határaimat. A valódi vágyaimat. Az álmaimat és elképzeléseimet jó alaposan megnézni – volt időm. Régebben úgy nem szégyelltem magam, ahogy a különcök. Most úgy, ahogy az öregasszonyok. Régen számított mit mondanak, de csakazértis megtettem, kimondtam. Most nem számít már. Megyek a fejem után. Jó társ az egyedüllét, bár tudom, hogy lehetne jobb társam is. Már merem a jó dolgokat is mondani. Már nem bánom, hogy nyálasnak tűnik. Azt mondta Feldmár, ha nem is szó szerint, hogy tényleg a szeretet az egyetlen mindent gyógyító erő. Mindenkit, aki valaha egészséges volt, az egészségesre lehet szeretni. Elfogadással, elismeréssel és szabadsággal.
