Tegnap este jól kipanaszkodtam magam, nem tudom, hogy a jó embernek-e, de muszáj volt valakivel beszélnem. Muszáj volt kiadni magamból a folyamatosan gyűlő feszültséget, a lefojtott tehetetlenséget, hogy nem tudok mit kezdeni ugyan azzal a helyzettel, amiben mindig találom magam.
Dühös vagyok rám, dühös rád is. Megint azt érzem, hogy itt maradtam valahol a sötétségben, amiben nem talállak már. Hogy, amikor kivergődöm belőled, jogot formálsz arra, hogy visszarángass, visszaszúrd a dobverődet, aztán gyorsan tovább is ugrasz, feladod, feladsz engem meg egy kimondatlan ígéretet, hogy ha kell, akkor vársz - de sosem vársz. Nem akarom én, hogy te oldd meg bármilyen problémámat is, mert eddig is sikerült sőt, máshogy nem is menne, csak egyedül. Nem mentőövet keresek és nem a másik felemet, ami kiegészít, mert tudom, hogy én magam is vagyok egy egész, lehet, még több is néha, vagy sok, ha úgytetszik...
Nem értem, miért érint még mindig ennyire rosszul, ennyi év után is, ennyi megvilágosodás után, hogy nem nem és nem jó így. Nem tudom, mi az, ami még mindig nem enged elszakadni, és nem tudom, hogy csak hazudok magamnak...
Hazudok-e, amikor ahhoz ragaszkodom, hogy nem tudok beköltözni senki lelkébe és nem is hagyom senkinek, hogy beköltözzön az enyémbe. Hogy hitegetem-e magam azzal, hogy arra vágyom, amit mástól nem kaptam meg soha eddig sem előtted, sem utánad. Hogy gyerekes ragaszkodás ez, vagy logikus következtetés, hogy az egyetlen ember, aki mellett én én lehettem és engedtem megismerni és ismerte is minden gondolatomat, az te vagy. Hogy melletted lecsendesedik minden vihar, és úgy érzem, hazaérkezem.
Hogy, amikor nem azt mondják, amit hallani akarok és fáj valahol a mellkasom mélyén, és mégjobban összenyom a gondolat, hogy talán igazuk van.
Talán tényleg felül kellene ezen emelkedni. Le kellene már zárni, ahogy nagyon rég le kellett volna már, esélyt adni magamnak, és neked is esélyt adnod nekem, hogy befejezzem a szakaszokat. hogy aztán már soha többé ne írjak neked, köszönjek el végleg és éljem az életem, ha ez kell, fejlődjek és boldoguljak, hogy ne maradjon már egyetlen “de” sem a mondat végén, csak egy vaskos felkiáltójel, kikerülve ebből a körforgalomból, és már esküszöm, mindegy, melyik irányba - akár tőled el, vagy feléd, hogy választ kapva minden kérdésemre haladhassak tovább, előre, hogy TE mit akarsz vagy kit, hogy boldog vagy-e és annyira, amennyire megérdemled.
Mert én nem vagyok az. Még nem.