OneNote

nincs note | elhallgatott gyorsjegyzetek

[naturaekos]

“In my memory, it doesn’t end. We just stay there, looking at each other, forever.”

—

[szakaszok]

Nem hiszem el saját magamat sem... Egy kurva estém nem telik el, hogy ne idegesítsen fel veled kapcsolatban valami, és ez már csakis az én hibám.

Az én hibám, hogy elhittem, az enyém, hogy vártam, és legfőképpen az én hibám, hogy az első hazugság után nem álltam föl és sétáltam el.

Megcsömörlöttem ettől az egésztől, ami már évek óta folyik meder nélkül és céltalanul, hogy sehová sem haladok ebben a kibaszott helyzetben csak körbe-körbe megyek egy körforgalomban, amiből eszem ágában sem volt kihajtani.

Beleszédültem mára. Beleszédültem abba, hogy várjak, hogy mindig te legyél az első és az utolsó. Hogy te legyél az etalon és a mérce, ami alá nem adunk. Hogy te legyél, aki éveken át a legérzékenyebb pont és egyben a legkeményebb. Hogy a te boldogságod nem várhat és nem türelmes.

Az én hibám... Senki másé. Rajtam kívül senki nem dönthetett, hogy hülyét csináljon belőlem, hogy saját magát alázza veled. Igazán és őszintén szégyellem magam.

De semmi baj... Többé nem fordul elő.

[szakaszok]

Megint veled álmodtam.

Annyira mélyen és feloldhatatlanul vagy bennem meg az, hogy nem tudlak elengedni, hogy az elmúlt hetekben folyamatosan rémálmaim vannak. Utálom. Úgy érzem, visszafejlődtem 2 évet és ugyan ott tartok, ahonnan elindultam.

Álmomban SEM vagy kedves vagy közvetlen velem, gyakran az egész családod társaságában. De legalább eljutottam addig, hogy nem a messzeségben látlak csak. Beszélhetek hozzád, de sosem hagyod, hogy elmondhassam a fájdalmam, hogy megszabadulhassak ettől a feszültségtől, ami éjszakánként is nyomaszt. Nem hagysz beszélni, igazából nem is érdekel téged, bármit mondhatok.

Beletörik a szívem. Sírni volna kedvem, mert a valóság sem más. Nem vagyok már neked semmi és senki. Nem vagy nekem senki és semmi. Nem kötelességed meghallgatni többé, nem kötelességed észben tartanod egy kurva szavadat sem, amit nekem mondtál. Semmivel nem tartozol már nekem, és én sem neked. Bőven elég volt az elmúlt majdnem 5 év, ez alatt eleget tettél, túlteljesítve mindenkin.

Tudod, remélem, tényleg boldog vagy, különben nem tudom, hogy tudsz elszámolni azzal, hogy már megint jól szembeköptél és megaláztál, hogy elhitetted aztán visszavontad, hogy a csillagokat is lehazudtad és még egy kurva gyertyát sem gyújtottál végül.

Elég volt, köszönöm. Talán a következő 5 évre is már. De azt inkább már nélküled szeretném tölteni, távol minden kínlódástól és fájdalomtól, távol mindentől, ami Mi voltunk, de a legtávolabb tőled.

[szakaszok]

Ott álltál a füstös félhomályban. Beszélgettünk meg iszogattad a froccsöt, amire életemben először meghívtalak, aztán a hideg folyosón majdnem elkaptál, de még hátra kellett lépnem.

Ott ültél velem szemben, a tavasz végi napsütésben és azt mondtad, tökéletesen megértesz. Hogy igen, ezt kell tennem, hogy biztos lehessek benned, de türelmes vagy. Megint hátra kellett lépnem.

Most fogalmam sincs, hol ülsz. Fogalmam sincs, milyen gondolatok vannak benned. Nincs lehetőségem kérdezni és nincs lehetőségem megosztani veled azt, amit én érzek most... Hogy fáj, és megint ugyan ott, ugyan az a majdnem behegedt seb újra eleven széleit tépkedem azzal, hogy ez ismét megtörtént... Most már 3. éve lesz egyre mélyebb ez a vágás és úgy érzem, már sosem fog begyógyulni. Akkor sem, ha megint elő akarsz venni, amikor senki mást nem tudaz már és úgy érzed megint, hogy engem akarsz. Akkor sem, ha mindennek ellenére én várok erre, vagy vártam, hogy soha ne is hegedjen be.

Nem tudom, meddig tudom még elviselni. Szeretném, ha vége lenne a kínlódásnak, szeretném, ha megnyugodhatnék és nem kellene többé hátra lépnem. Csak félő, hogy ez már azt jelenti, hogy elsétálok és soha többé nem is akarok már visszanézni sem, visszafordulni sem.

[szakaszok]

Nem tudom, hogy mibe kapaszkodjak.

Féltékenység, vagy csak irigység, lehet egyiksem, mindegy is, micsoda, de érzem, hogy én akarok ott lenni veled meg a családoddal, akik valaha az én családom is voltak.

Sajnálat. Talán ez a legjobb szó rá. Sajnálom, hogy nem én ülök ott, hogy nem miattam nem vagy otthon esténként. Hogy nem én vagyok az, akivel a nővéred és a sógorod viccelődik és befogad és szeretik.

Hibáztathatlak persze téged, meg hibáztatni tudnám magamat is, hogy egyikünk sem akkor lépett, amikor kellett volna, nem jött be a "taktik", hogy amikor arra lett volna szükség, te nem voltál türelmes, én pedig túlságosan is bíztam benned, hogy tudsz várni egy amúgy is halott kapcsolat végére.

Nem tudom, mibe kapaszkodhatnék. Minden olyan emlékbe, amikor mellettem voltál, a karácsonyi vacsorák és a hétvégi meccsek, sütögetés és ebédek emlékébe, vagy a keserű tehetetlenség gondolatába, amit már azonnal éreztem, amint másnál kerested a boldogságot, miközben ott feküdtem melletted, hogy hiába vártalak sokszor, hogy veled aludjak el, mégis egyedül kellett...

Egyedül azt remélem, ez most nem fog újabb 2 évig tartani. Hamarabb kiderül, hogy hiába is várok rád, hogy feleslegesen tartom fenn a helyet abban az elkülönített szobában a lelkemben. Csak ennyit szeretnék. Ha fáj, akkor fájjon gyorsan, ne úgy, mint legutóbb, elnyújtva a folyamatosan lüktető hiányt és kínlódást évekig, hanem mint a ragtapasz meg a gyanta, hirtelen de kíméletesen.

Kimerít a bizonytalanság. Boldogok a tudatlanok ugye, de megöl a kíváncsiság, hogy mihez tartsam magam, mi történik, miközben én megint fájdalmasan messziről nézem végig a katasztrófát, amiben úgy érzem, elveszítelek.

[amargedom]

[szakaszok]

Én elhiszek bármit, megértek mindent. De nem adom fel

[szakaszok]

Tegnap este jól kipanaszkodtam magam, nem tudom, hogy a jó embernek-e, de muszáj volt valakivel beszélnem. Muszáj volt kiadni magamból a folyamatosan gyűlő feszültséget, a lefojtott tehetetlenséget, hogy nem tudok mit kezdeni ugyan azzal a helyzettel, amiben mindig találom magam.

Dühös vagyok rám, dühös rád is. Megint azt érzem, hogy itt maradtam valahol a sötétségben, amiben nem talállak már. Hogy, amikor kivergődöm belőled, jogot formálsz arra, hogy visszarángass, visszaszúrd a dobverődet, aztán gyorsan tovább is ugrasz, feladod, feladsz engem meg egy kimondatlan ígéretet, hogy ha kell, akkor vársz - de sosem vársz. Nem akarom én, hogy te oldd meg bármilyen problémámat is, mert eddig is sikerült sőt, máshogy nem is menne, csak egyedül. Nem mentőövet keresek és nem a másik felemet, ami kiegészít, mert tudom, hogy én magam is vagyok egy egész, lehet, még több is néha, vagy sok, ha úgytetszik...

Nem értem, miért érint még mindig ennyire rosszul, ennyi év után is, ennyi megvilágosodás után, hogy nem nem és nem jó így. Nem tudom, mi az, ami még mindig nem enged elszakadni, és nem tudom, hogy csak hazudok magamnak...

Hazudok-e, amikor ahhoz ragaszkodom, hogy nem tudok beköltözni senki lelkébe és nem is hagyom senkinek, hogy beköltözzön az enyémbe. Hogy hitegetem-e magam azzal, hogy arra vágyom, amit mástól nem kaptam meg soha eddig sem előtted, sem utánad. Hogy gyerekes ragaszkodás ez, vagy logikus következtetés, hogy az egyetlen ember, aki mellett én én lehettem és engedtem megismerni és ismerte is minden gondolatomat, az te vagy. Hogy melletted lecsendesedik minden vihar, és úgy érzem, hazaérkezem. 

Hogy, amikor nem azt mondják, amit hallani akarok és fáj valahol a mellkasom mélyén, és mégjobban összenyom a gondolat, hogy talán igazuk van. 

Talán tényleg felül kellene ezen emelkedni. Le kellene már zárni, ahogy nagyon rég le kellett volna már, esélyt adni magamnak, és neked is esélyt adnod nekem, hogy befejezzem a szakaszokat. hogy aztán már soha többé ne írjak neked, köszönjek el végleg és éljem az életem, ha ez kell, fejlődjek és boldoguljak, hogy ne maradjon már egyetlen “de” sem a mondat végén, csak egy vaskos felkiáltójel, kikerülve ebből a körforgalomból, és már esküszöm, mindegy, melyik irányba - akár tőled el, vagy feléd, hogy választ kapva minden kérdésemre haladhassak tovább, előre, hogy TE mit akarsz vagy kit, hogy boldog vagy-e és annyira, amennyire megérdemled.

Mert én nem vagyok az. Még nem.

[szakaszok]

Ülök a konyhában, kortyolgatom a gintonicomat a melegszendvics-illatban meg háttérben a 30y-nal. Már egészen sötét van odakinn, napok óta esik, nincs is semmi, ami átmelegítené a lelkem, az első whiskey-kóla is csak tűzoltásnak volt jó. Nem tetszik az íze, ez nem_az_a_whiskey, amit még én is szeretek. Nem tetszik, ahogy elegyedik a kólával, ahogy korbefutja a nyelvem és lesiklik a torkomon.

Úgy érzem, megérkeztem oda, ahol tudom, mit akarok. Tudom, hogy nem ezt és nem így. De nem látom a következő kereszteződést, bár most biztosan lefordulok a következő lehajtónál, akármi vár is rám azon az úton.

Nem tudom, milyenek lesznek a kanyarok, hogy mennyi kátyú lesz majd - mert biztosan lesznek-, de abban biztos vagyok, hogy messze kerülök ettől, ami már régen nem jó nekem és közelebb visz oda, ahol boldog vagyok

[szakaszok]

Nem jönnek a szavak. Pedig órákat tudok erről beszélni, átrágni magam újra és újra mindenen, hogy most még miért nem akarom azt, amit mindig is akartam. Hogy az el caminom egy újabb szakaszában vagyok, és ott van az út, amire mindig rátéved a tekintetem, ami minduntalan keresztezi a mindenkori útirányomat, bárhová is haladjon.

Ha másról lenne szó, másokról, biztosan valami olyasmit mondanék, hogy ez már rég veszett ügy, el kell engedni és haladni tovább, lezárni mindent, ami füst és lábdob. De rólunk van szó, rólad, és én nem tudom nem elhinni, amit mondasz, még ha tudom, hogy ezt már számtalanszor eljátszottuk, megcsináltuk, és ugyan annyiszor csalódtam és zuhantam vissza. Azt hittem, bizonyos számú alkalom után már nem lesz olyan nehéz, mint először, hogy megbírkózom pikk-pakk mindennel, a ki nem mondott Isten veleddel, az eltávolodással, az újrakezdéssel, a lezárásokkal, no meg a hetekig tartó szorítással valahol a balkamrámban. De sosem volt könnyebb, sosem lett egyszerűbb, minden alkalommal talán kicsit fájdalmasabb is, mint előtte. Mégsem tudom azt mondani, hogy elengedtelek, hogy már sosem lesz olyan, hogy Mi.

Reméltem, hogy nem foglak összehasonlítani, hogy nem te leszel az etalon, lesz majd valaki, aki elnyomja ezt bennem és megszűnik ez a folyamatos hiányérzet, ami akkor is ott van valahol mélyen bennem, még ha minden rendben van is. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha erre, nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e.

Egyelőre várok. Azt, hogy mire, még fogalmam sincs, de ha megérkezik, ígérem, tudni fogom.

És akkor már nem kell többé elköszönni.

[szakaszok]

Baszódj meg! - ennyit tudtam mondani, amikor megkérdezted, mi jár a fejemben. Ott a minden féle gondolatok kavarogtak, a gyomromban meg az előző esti pálinkázás emléke, és egyszerre éreztem melegen otthonosnak és hidegen idegennek a helyzetet.

Lassan két éve vártam arra, hogy úgy figyelj rám és, még ha látszólagosan is, de úgy törődj velem, ahogy most megint, és sírni volna kedvem. Sírni azon, ami történt, sírni azon, ami nem, meg az elmúlt hosszú kínkeserves éveken... Hogy bárcsak hamarabb jutottam volna eszedbe, nem a B-tervként vagy C-ként, hogy azt éreztem, sosem leszek én az A, sosem én leszek az első... Fájt, hogy már nem vágytam azokra az érintésekre, hogy nem hiányzott egyáltalán, hogy mélyre temettelek a borítékoddal együtt és te most megint fel akarod tépni.

Bevallani is nehéz, milyen hosszú ideig vártam és csak vártam, de nem lehettem a végtelenségig türelmes. És most csak mérges vagyok, mert amint elfogyott az utolsó csepp is, újratöltenéd a poharunkat, tiszta forrásvízzel, ami valahonnan a melyből tör föl, de végig az jár a fejemben, hogy mikor borítod ki újra, mikor kérsz inkább egy másik korsót, mert meggondoltad magad, és, hogy én azt már biztosan nem élnem túl, már nem tudnálak mégegyszer elgyászolni, mégegyszer eltemetni mindent, ami volt - talán magammal együtt.

[szakaszok]

Már nem

Már nem érzem magam megbántva. Már nincs bennem többé sértődöttség vagy harag. Szépen elsimult bennem mindaz, ami göröngyöket nyomott a lelkembe, és most jó, most rendben vagyok. 

Már nem akarom visszakapni annak az utolsó éjszakának a lehetőségét, amit veled tölthettem volna, megbeszélni mindazt, amin kersztül mentünk, hol együtt, hol külön-külön, de végső soron egyedül. 

Kalapál a szívem... pedig csak egy címzett nélküli levelet írok, feladó nélkül is talán, bélyeg már rég nincs hozzád, de azt már tudom, hogy ezzel lezártalak, lezártam a történetünket egy kis, fehér borítékba, aminek ugyan tépett a sarka és vaskos a megannyi leírt -és még inkább a le nem írt - szavaktól, olyannyira, hogy alig lehetett lezárni, de megtörtént, végül sikerült. 

Örülök, hogy az életem része voltál, hogy Te voltál az, akinek kinyílhattam igazán, az elejtől fogva. Köszönök mindent, amit adtál, és mindent, amit adhattam neked az elmúlt években. Hálás vagyok, igazán, mindennel együtt, a jókért és a rosszakért is. Értünk leginkább, hogy, amikor szerettük egymást, az tiszta volt és igazi, olyan, amilyen soha nem volt előtte, és, talán, soha nem is lesz, de jól van ez így.

Vigyázz magadra, kérlek! Találj vissza önmagadhoz, a célodhoz, a boldogságodhoz, arra az útra, ami örömet okoz neked és megnyugtatja a lelked, amitől akkor is mosolyogsz, ha a feje tetejére áll a Világod. 

...Mosolygok. Már nem fáj, már nem lüktet. Már csak az emlékek langymeleg szellője simogat. Vége van. De már nem sírok..

Csak mosolygok. 

[szakaszok]

Néha

Néha elhiszem, vagy lehet, csak el akarom hinni, hogy egyszer talán még visszakaplak. Nem is igazán téged, sokkal inkább azt az énedet, amit ismertem, aki kedves volt, figyelmes és őszinte.

Néha elhiszem, vagy lehet, csak el akarom hinni, hogy már nem akarom megtalálni azt, aki valahol a lelked mélyén vagy vagy voltál. Hogy igenis kikoptál belőlem és elpakoltalak az emlékeiddel és a dobverőddel együtt egy zárt szobába, amit végtelen lakatok őriznek.

Néha elhiszem, vagy talán csak el akarom hinni, hogy hiányzol még. Néha azt, hogy már egyáltalán nem.

Néha elhiszem, vagy lehet, csak el akarom hinni, hogy ennyi fájdalom és kínlódás után happy end lesz, mint a mesékben vagy a limonádé romantikusokban, hogy ez kell nekünk, hogy igazán értékelni tudjuk a másikat, Minket, bármit, amink valaha volt.

De néha... néha tudom, hogy nem. Nem szabad már elhinni a lehetséges "Mi lenne, ha..." mondatokat és végkimeneteleket. Nem szabad bíznom abban, hogy ez végül jó lesz nekem, mert már most sem az.

Néha tudom, hogy mit kellene mondanom, de mégsem teszem, mégsincs meg hozzá az erőm.

És néha tudom, hogy egyszer mégis megteszem. Mégis megtalálom a hangomat és nemet mondok rád. Ránk már nem mondhatok. Arra te már NEM-et mondtál hónapokkal ezelőtt, egy olyan életben, ami talán akkor már nem is létezett...

[rez-angyal]

Csak ez marad

Mindig ujra es ujra elkoszonni es itt hagyni valamit magambol. Ahanyszor csak visszamegyek, mintha a mellkasombol kitepnenek egy darabot, mindig pont ennyivel leszek kevesebb. Itthagylak teged is, mindenki mast is, es csak tapogaton az urt, ami tatong valahol a szivem helyen. Rettenetesen nehez, alig birom. Beledoglom. Most egy kicsit csak hagyjatok sirni. Igerem, jol leszek. Csak addig ne kerdezzetek meg, hogy vagyok.

[szakaszok]

Ha múlnia kell, én akkor sem

Egyre nehezebb hozzád írnom. Nem tudom, hogy a szavak fogytak el, vagy csak az érzéseim játszadoznak velem, de jóllehet, egyre kevesebb a mondanivalóm.

Egész délután zenét hallgattam. Sokkal hamarabb kellett volna már ilyet. Visszaadja a kedvem a mindennapokhoz, talán kicsit hozzád is. Valahogy a spotify feldobta azt az Ossian számot, amit lassan 3 éve hallgattunk. Amit becsípve dudorásztál nekem, Nekem először és senki másnak.

Talán igazatok volt D.-vel abban, hogy túlreagáltam. Talán haragudtam, talán sértődött voltam. De ez a sértődöttség mára eltűnt… néha elég egy zenét meghallgatni, azt hiszem.

Tumblin kaptam egy anon-t, hogy hiszek-e a szerelemben, és önkénytelenül is rád gondoltam, hogy mennyire hittem én. Benned. Mennyiszer vesztettem hitem és kaptam vissza, vagy beszéltem be magamnak, azt magam sem tudom már, lehetetlen összeszámolni, hányszor halt meg velünk együtt, de tudod… aztán akárhányszor viszont látlak, visszatér… Félek a májustól. 1 hónap. Nevetve kibírom már, már sokkal közelebb van a vége, mint az eleje, és kicsit talán várom is, kíváncsi vagyok, milyen leszel, ki leszel addigra, hová jut a te el caminod, hová fejlődsz.

Ahogy a tetovámat néztem, az ÉN tetoválásomat, amit már akkor magaménak éreztem, amikor csak a skicc került fel a bőrömre, az jutott eszembe, hogy téged is majdnem ennyire természetesnelek éreztelek. Hogy hozzám tartozol, én pedig hozzád, a kezdetektől, nincsen se előttünk, se utánunk, csak mi. Hogy mindig ide lettél tervezve, a szívemhez közel és már semmi nem fog kiradírozni onnan. Ezt továbbra is tartom, bármi történjék is, miután hazamegyek. Mert hazamegyek, akármennyire bizonytalan vagyok most ebben, haza fogok menni. Mert eldöntöttem. Mert haza vágyom. Arról fogalmam sincs, hogy fogsz-e várni, vagy én foglak-e téged várni. Vagy milyen lesz a viszontlátás. Mennyire kopsz ki belőlem a maradék egy hónapban, vagy mennyire maradsz meg bennem. Vagy én benned.

De, tudod, akkor jön a tracklisten a 30y dal, amire azt mondod, hogy máris imádod, pedig alig hallgattál bele, de az első sora, az mindent elmond, igazad is van, elég ennyi, és már tudod, hogy ez rólad szól, meg kicsit rólam, lehet rólunk is, hogy sokkal jobban szerettük egymást, mint ahányszor mondtuk, és többször kellett volna, hallani is, éreztetni is. Aztán pedig, nem eresztjük, akkor sem, ha múlnia kell…

[szakaszok]

Nagyon jó lenne tudni, hogy gondolsz-e rám néha; eszedbe jutok-e, mint csak kósza gondolat. Bár azt hiszem, tudom a választ, maradjon ez is kimondatlan.

Már nem hiányzol. Ezt volt a legfájdalmasabb leírnom. Már nem vágyom hozzád, már nem akarok sietni megölelni téged. Igazából egyáltalán nem akarlak már megölelni, de talán még látni sem. Elfáradtam. És döntöttem.

Túl sokáig húztam ígyis, túl sokáig hagytam magam sebződni ebben a viszonyban. És tönkrementem bele. Elég volt. Nagyon féltem meghozni ezt a döntést, rettentő nehezen ment, mert a "mi lenne ha várnék még?" és a "mi van, ha csak tényleg türelmesnek kell lennem?" kérdések jutottak újra és újra eszembe, rugdostak tovább ebben a kitartásnak álcázott szendvedésben és egyre mélyebbre is ugyanakkor. De talán most megkapaszkodtam. Most már nem csúszok tovább le, mostmár kifelé mászom belőled és abból a pöcegödörből, amit egyesek, találón, szerelemnek hívnak.

Meg kellett tennem... magamért. Mert te már semmit nem tehetsz - és nem is teszel- értem.

...Sose halunk meg, vagy inkább csak ritkán. Mi meghaltunk. Sokszor. Nem tudom magunkat többször elgyászolni.

Sajnálom

[szakaszok]

Lassan kikopsz belőlem, mint a feketenadrágomból a szín.

Először csak az első éjszakát akartam túlélni, aztán az első napot, hetet, végül is most már a 9. napnál tartunk mindenféle probléma nélkül. Még mindig nem érzem fairnek, amit teszel. Mert számomra túlságosan is furcsa volt ez a fordulat, hogy kategorikusan elhatárolod magad tőlem. És ez már hisztérikus, tudom, hogy újra és újra ugyan oda térek vissza, de hogy tehetted? Hogy tehetted, hogy nem ígértél semmit, és még azt is megszegted? Hogy tudtál megint, ugyan úgy padlóra küldeni? "Most nem." "Ebben az élethelyzetben nem" Ezzel csak gyötörsz engem...

Dühös vagyok. Már nem is próbálkozom az észjárásod megértésével, mert egyre csak magamat forgatom bele.

Szóval már majdnem 10 nap telt el (de ki számolja), te meg... el vagy. Anélkül, hogy bármit is tudnék rólad. Vagy te rólam. Akárhogy is van, akit szeret az ember, azt nem felejti el olykor felkeresni, megkérdezni, hogy van.

De bassza meg, hazudtál. Hazudtál, amikor azt mondtad, előnnyel indulok, bármilyen versenyben is veszek részt akaratomon kívül. Mert én nem fogok senkivel sem ringbe szállni, én nem fogok küzdve küzdeni valaki ellen, érted sem. És egyáltalán... hogy a fenébe indulhatnék előnnyel, 1700km-ről, úgy, hogy még kommunikálni sem vagy hajlandó velem?! HOGY??? Egy óriási hazugság ez az egész...

Ma azon gondolkoztam, amit mondtam neked. Hogy nem tudok elképzelni tőled tökéletesebbet. És persze, hogy nem, mert még a lehetőségét sem adod meg, hogy megtehessem, mert mindig visszahúzol valamivel! És igaz, nem tudok. Ebben az élethelyzetben. Vagy már abban. Mert már nem tudom, te ki vagy. Már nem tudom ezt mondani egyenes háttal.

Már nem.

Mert ma arra jöttem rá, hogy bármi is lesz ezután, bárhogy is alakítod a kis életedet, az már régen más élethelyzetben lesz, mint amiben vagyunk. Bármi is történjen akár velem is, már nem vagyok benne biztos, hogy te tökéletes vagy. Az voltál. Nagyon sokáig. Nem láttam túl rajtad, egyáltalán.

De most saját magad húztad ki a függönyt és álltál el az útból, hogy rádvetüljön az a kicsike fény, ami beszűrődik ebbe a zugba, ahová benyomtalak most a dobverőddel meg minden emlékeddel. Én szorítottam a szemem, igazán, takartam az arcom, mert nem akartam látni. Most sem... de látom. Látom egy ismeretlen arcát, ismerős kifejezésekkel. De ennyi.

Lassan kikopsz belőlem... és erről senki más nem tehet.