Megint veled álmodtam.
Annyira mélyen és feloldhatatlanul vagy bennem meg az, hogy nem tudlak elengedni, hogy az elmúlt hetekben folyamatosan rémálmaim vannak. Utálom. Úgy érzem, visszafejlődtem 2 évet és ugyan ott tartok, ahonnan elindultam.
Álmomban SEM vagy kedves vagy közvetlen velem, gyakran az egész családod társaságában. De legalább eljutottam addig, hogy nem a messzeségben látlak csak. Beszélhetek hozzád, de sosem hagyod, hogy elmondhassam a fájdalmam, hogy megszabadulhassak ettől a feszültségtől, ami éjszakánként is nyomaszt. Nem hagysz beszélni, igazából nem is érdekel téged, bármit mondhatok.
Beletörik a szívem. Sírni volna kedvem, mert a valóság sem más. Nem vagyok már neked semmi és senki. Nem vagy nekem senki és semmi. Nem kötelességed meghallgatni többé, nem kötelességed észben tartanod egy kurva szavadat sem, amit nekem mondtál. Semmivel nem tartozol már nekem, és én sem neked. Bőven elég volt az elmúlt majdnem 5 év, ez alatt eleget tettél, túlteljesítve mindenkin.
Tudod, remélem, tényleg boldog vagy, különben nem tudom, hogy tudsz elszámolni azzal, hogy már megint jól szembeköptél és megaláztál, hogy elhitetted aztán visszavontad, hogy a csillagokat is lehazudtad és még egy kurva gyertyát sem gyújtottál végül.
Elég volt, köszönöm. Talán a következő 5 évre is már. De azt inkább már nélküled szeretném tölteni, távol minden kínlódástól és fájdalomtól, távol mindentől, ami Mi voltunk, de a legtávolabb tőled.