Lássuk be,
a saját agyam zavar leginkább a boldog életben. Mivel egyszer régen úgy döntöttem, hogy nem fogok kábítószerezni, és alkoholt is csak módjával, ezért többnyire azzal az aggyal élek együtt, amim van. A kábszer amúgy úgy volt, hogy középiskolában még ment ez meg az, aztán egy alkalommal iszonyatosan rosszul lettem. Azért nem annyira rosszul, hogy mentő meg kórház, de annyira rosszul, amikor szembesülsz vele, hogy ezt te csináltad saját magaddal és megölheted magad, faszságból. Ennél még a szenvedős kamaszélet is jobb. Még voltak szüleim. Hát, többet nem csináltam.
Az alkohol ment egy ideig, fiatal felnőttkoromban a társasági alkoholizálás rendszeres volt, de egyedül akkor sem ittam. Minek ittam volna? Csak a gátlásaimat oldottam vele. Különben már akkor is az lett volna, hogy fél óra-egy óra után hazamegyek, hogy már mindenkit láttam, ennyi volt elég a buliból. Pár éve, amikor a folyamatos zokogásik ki voltam készülve a melóhelyem miatt, a körzeti doki írt fel Frontint. Bólogattam, hogy jó lesz, bár az jobban segített volna, ha elmehetek minimum két hétre valahova máshova. Aztán nem szedtem, mert rettegtem tőle, hogy függőséget okoz és pokol lesz abbahagyni. Kiszenvedtem a dolgot amíg minden megváltozott.
A legjobb varázsszerem az a hit, hogy én mindent kibírok. Aztán a pszichológus ráébresztett, hogy nem muszáj dolgokat kibírni, lehet olyasmit csinálni, amit mások nem fogadnak örömmel, ha attól nekem jobb lesz az életem. Szóval van varázsszer ellenszerem.
De az agyam, az maradt. Nagyon fárasztó kézbentartani a gyeplőt, és nagyon lassan tanul meg érzelmi dolgokat kezelni vagy életvezetési dolgokat megváltoztatni. Ennek ellenére, szerintem elég okos agy, bár fontos részeket nem drótoztak össze benne, meg a fantáziát kicsit túltolták a készítéskor, és beleborulhatott az érzelemszóró. Aztán, gondolom, gyorsan becsukták, biztos lejárt a munkaideje vagy darabszámra fizetik a jóistent. Jó lesz ez, haladjunk tovább, ha nem tetszik neki, majd megjavíttatja –gondolta. Én meg szopok.
