Kavargás
a házat, amit megszerettem, valószínűleg megvették már. Nem tudom mihez hasonlítani az érzést. Szerelmi csalódás. Napokba telt, hogy feltápászkodjak. Nem tetszik semmi más, nem látom magam benne. Szembesülés volt azzal, hogy mit szeretnék.
Láttam egy filmet. A pasas benne (egy földbirtokos, nemes, művelt úr) annyira szerelmes volt az amúgy gyönyörű, okos és különleges nőbe, hogy elvette volna úgy is, ha a nő nem szereti, nem kívánja, de elfogadja, hogy ő otthont, szerelmet, biztonságot nyújt neki. Ráébresztett, hogy ez mennyire kevés. Hogy ennél mennyivel többet érdemlek.
A napokban többször beszélgettem a volt férjemmel. Hihetetlenül aranyos ember, és kurvára idegesítő egyszerre. 15 éve váltunk el. Azt hiszem, el van hanyagolva érzelmileg. Jobb, ha nem beszélünk.
Tényleg az egyik legnagyobb kihívás, hogy ne az elképzeléseinket alakítsuk a lehetőségeinkhez, hanem megteremtsük azt, amire vágyunk. Anyám közhelyeinek egyike: ha nem lehet az, amit akarok, akkor azt akarom, amit lehet. LÓFASZT! Akard, amit akarsz! Menj után! Próbáld, csináld! Ha nem sikerül, próbáld máshogy, máshol! Na hagyd, hogy közhelyekkel, meg lehúzó hazugságokkal megetessenek! Az, hogy vágyunk valamire, egy valamilyen életre, környezetre, állapotra, társaságra, kapcsolatra, az viszi előre az életünket. Máskülönben, csak sodródás. A mások és körülmények által adottban úszni, álmok nélkül, csak érdektelen, közönyös létfenntartás. Hiheted, hogy nem, pedig: de.
Csináltatok egy szép fotót az új pofimról és bejelentkezem valami társkeresőre. Nyilván, azzal fognak basztatni, hogy a korom szerint, ez nem új fotó. Nyilván, akivel randizom az látni fogja, hogy de. A testem viszont koromnak megfelelő, hogy senki se érezze rosszul magát, akinek szintén a korának megfelelő teste van. A baj az agyammal van, és azzal, hogy megkeressem azt, akinek az agya csak tapasztaltabb lett, de nem lett „öreg”. Legyen nyitott az életre, örömökre, az áradó energiákra.
Magányos vagyok. Nincs ezen mit szépíteni. Nem mindig élvezem.
