tegnap megnéztük a Toldiban az Oxana-t, és az a fajta film volt, aminél hiába kapcsolják fel a lámpát a stáblistánál, senki nem állt fel, nem mocorgott, csak néztük némán tovább a vászont a félhomályban, míg végül már semmit sem vetítettek.
ez a film bekapott, megrágott és kiköpött. nőként pláne. olyan sok gondolatot ébresztett bennem, utána még maradtunk is inni párat, és közben végigbeszéltünk, de látszódott abból is, hogy jó volt, hogy nem volt íve a beszélgetésnek sem, mert mindkettőnkben cikáztak a gondolatok, folyton eszünkbe jutott egy-egy újabb fontos jelenet vagy párbeszéd. szerintem lenyűgöző, talán a végéből picit hiányoltam egy összegzést, hogy a többiekkel mi lett - de közben meg lehet, hogy jobb is, hogy nem mondták el, mert így mikor hazaértem, az volt az első dolgom, hogy leüljek laptop elé jégkrémmel a kezemben és jól utánanézzek.
túlzás nélkül 9/10, és az külön tetszett, hogy nem kronologikus volt a történetvezetés. ugyanakkor erősen rétegfilm (nyilván), szóval azért csak úgy bárkinek nem ajánlanám. és nemcsak gyomor, de egy érzékeny, befogadó lelkűség is erősen kell hozzá, úgy lesz igazán hatással.
