☣Biohazard☣ - Biológiai fegyverek (2.rész)
A biológiai fegyverek vírusok, baktériumok vagy más élőlények, illetve biológiai úton előállított és biológiailag különösen aktív szerves vegyületek (pl. mérgek és pszichokémiai szerek), melyeket agresszió, vagy ezzel való fenyegetés céljából hoztak létre, vagy e célra alkalmaznak. Lehetséges felhasználásuk – vagy a felhasználással való fenyegetés – a bűnözés, a terrorizmus és a háborúk során.
Azért használnak világszerte ilyen, a vegyi fegyverek fogalmával jelentősen átfedő definíciót, nehogy a tudomány fejlődésével kialakuljon e két kategória közti "mid-spectrum" fegyvertípus, melyet esetleg a nemzetközi szerződések (lásd alább) nem tiltanak.
Vannak ember elleni, illetve mezőgazdasági, növény- és állatállományok elleni biofegyverek. Az előbbieket háborús alkalmazásban tömegpusztító fegyvernek tekintik.
A biofegyverek egy része az áldozatok körében magas halálozási rátát okozó, halálos fegyver. Más részük nem halálos, ezek az áldozatok körében ideiglenes harcképtelenséget, betegséget, hallucinációt, tudatzavart stb. okoznak, de nem ölnek. Mivel azonban a hatás nagymértékben dózisfüggő, és a gyakorlatban a hatóanyag dózisa sosem mérhető gyógyszerészeti pontossággal, ezért e két kategória a katonai-politikai döntéshozók akarata ellenére is összemosódik.
Hatóanyagok
Lépfene-baktériumok
Egyes vírusok, például feketehimlő, sárgaláz, vérzéses lázak (ebola-, marburg- és lassa-), és hantavírusok stb.
Egyes baktériumok, mint például brucellózis (Brucella suis, B. abortus), tularémia (Francisella tularensis), takonykór (Burkholderia mallei), Q-láz (Coxiella burnetii), pestis (Yersina pestis), lépfene (Bacillus anthracis), ornitózis(Chlamydia psittaci) baktériumai.
Rovarok, melyeket vagy előzetesen kórokozókkal fertőztek meg, vagy fertőzés nélkül is képesek veszélyeztetni az ember vagy a mezőgazdasági növény- és állatállományok létét. Alkalmazásukat entomológiai hadviselésnek nevezik.
Nagyon tág értelemben véve akár egyes harci kutyák, különösen amerikai pitbull terrier, amerikai staffordshire terrier de sok más fajta (vagy akár bizonytalan származású, korcs kutya is) fegyvernek tekinthető, ha azokat ember elleni agresszió céljára alkalmazzák.
Mérgek (toxinok), különösen a botulinum toxin, ricin, Staphylococcus enterotoxin B és a Trichothecene mycotoxin.
Pszichokémiai ("tudatmódosító") szerek, például metamfetamin, LSD, vagy BZ (3-quinuclidinyl benzilát)
Célbajuttatás
Kézenfekvő, ősi módszer az ivóvíz vagy élelmiszer fertőzése. A közelmúltban egy tudományos tanulmány az USA sebezhetőségét elemezte lakossági tejellátás elleni botulinum-támadás esetén (Wein & Liu, 2005). Már a középkorból is maradtak feljegyzések,
Az aeroszol (vagy köd) a belégzéssel terjedő kórokozók esetén alkalmazható. Hatékonyságát a napfény UV sugárzása erősen rontja, mert ez fertőtlenít. Ezért a modern fegyverekben már UV-tükröző felülettel vonják be a baktériumspórákat.
Lövedékek, bombák, rakéták: A korabeli francia kutatások több esetben számtalan kis szuronyt szétszóró légibombákkal kísérleteztek. Egyes baktériumok spórái képesek túlélni a lövedék felületén a kilövést és a becsapódást. A hidegháború kezdetén az amerikaiak például "tollas bombákat" fejlesztettek, ebben a lehulló bombából szétszóródó pihetollak szolgáltak baktérium-hordozó felületként. A szovjetek állítólag interkontinentális ballisztikus rakétákat és manőverező robotrepülőgépeket is felszereltek biológiai harcanyaggal.
Állati vektor-szervezetek is alkalmasak egyes kórokozók tömeges terjesztésére. A második kínai–japán háború alatt a japánok pestissel fertőzött bolhákat tartalmazó porcelán bombákat dobtak le több kínai városra. A hidegháborúban az USA sárgaláz terjesztésére alkalmas szúnyogot tenyésztett nagy tömegben.
Az ókorból maradtak feljegyzések, a leprás emberek(!) hadi alkalmazásáról, a középkorban pedig többször került sor pestissel fertőzött emberek bevetésére, támadók elriasztása és/vagy az ellenség pusztítása érdekében.
Az 1925-ös Genfi Egyezmény megtiltotta a "bakteriológiai" fegyverek elsőként való használatát. A tilalom nem terjedt ki a kutatás, fejlesztés, gyártás és felhalmozás korlátozására. A megtorlásként való alkalmazást is megengedte arra az esetre, ha az ellenség hasonló eszközzel támadna.
Richard Nixon 1969-ben leállította az USA biofegyver programjait, majd nemzetközi tárgyalásokat kezdeményezett, hogy más hatalmakat is hasonló lépésre késztessen. Végül 1975-ben lépett hatályba a Biológiai és Toxinfegyver Egyezmény (BTWC), melyet számos ország aláírt és ratifikált. Az egyezmény célja a biológiai- és toxinfegyver kutatást, fejlesztést, gyártást, tárolást, kereskedelmet és alkalmazást egyaránt tiltani, valamint elérni a korábban felhalmozott készletek nyilvános bejelentését és megsemmisítését.
Üzbegisztán és Kazahsztán határán, az Aral-tóban évszázadokon át volt egy sziget, a neve Vozrozsdenyija, magyarul Újjászületés-sziget. A név meglehetősen ironikus, hiszen a Szovjetunió az ötvenes évektől kezdve évtizedeken át a legborzasztóbb tömegpusztító biológiai fegyverek tesztelésére használta a szigetet: itt próbálták ki a katonai célokra bevethető anthraxot, fekete himlőt, bubópestist, kísérleteztek tularémiával, brucellózissal, és szinte minden, súlyosan fertőző és potenciálisan halálos betegség kórokozóival.
A Szovjetunió összeomlásával a sziget és a kutatóbázis lakatlanná, a hadsereg tudósainak felhúzott városka, az egykor 1500 lakosú Kantubek omladozó szellemvárossá vált. A talajban pedig az anthrax spórái, a pestis felturbózott, antibiotikumoknak ellenálló baktériumai, és egészen változatos halálos mérgek maradtak. Az Aral-tó kiszáradásával párhuzamosan pedig a 200 négyzetkilométeres, nagyjából a Csepel-szigettel összemérhető területű Vozrozsdenyija először félszigetté változott, majd teljesen csatlakozott a szárazföldhöz, ma egy nagy dombnak tűnik a pusztában. Az ember által valaha kifejlesztett legdurvább nem-nukleáris tömegpusztító fegyverek maradványaival.
A szovjet biológiai fegyverprogram ötlete már az 1920-as években felmerült, valószínűleg az első világháborúban bevetett mustárgáz után akarták emelni a tétet valami még durvább fegyverrel. Helyszínnek mindenképpen egy aránylag nagy, és a parthoz közel fekvő szigetet akartak, ami a lehető legtávolabb van az országhatártól - a közép-ázsiai Aral tóban, a parttól akkoriban pár kilométerre fekvő Vozrozsdenyija minden szempontból optimálisnak tűnt. Fel is építettek itt először egy titkos laboratóriumot 1948-ban, majd 1954-ben egy egész katonai bázist és tesztközpontot húztak fel köré, Aralszk-7 néven.
Akkor még nyilván nem sejtették, hogy a gyapottermesztés felpörgetésére a tavat tápláló két folyó, az Amu- és a Szir-Darja vizét el fogják terelni és öntözésre felhasználni, ami a több mint fél Magyarországnyi tavat pár évtized alatt szinte teljesen lenullázza. Az Aral eltűnése után terméktelen, a gyapottermesztésben használt gyomirtókkal és permetezőszerekkel beszennyezett pusztaság maradt, ahol ráadásként a tömegpusztító biológiai fegyverek nyomai is bekerülhettek a talajba vagy az élővilágba.
Hogy a bázison milyen kísérletek zajlottak csaknem negyven éven keresztül, az pontosan valószínűleg sosem fog kiderülni. Az 1971-es balesetről - a fekete himlő vírusa szabadult el, és fertőzte meg a személyzet egy részét - is csak jó húsz évvel később szerzett tudomást a világ. Az mindenesetre biztos, hogy a Szovjetunió megszűnésével az Aralszk 7-et bezárták, és a brutálisan szennyezett terület Üzbegisztáné lett. Az üzbégek azon kívül, hogy lezárták a környéket, nem nagyon csináltak vele semmit egy évtizeden át, aztán 2002-ben amerikai specialisták segítségével próbálták megtisztítani a talajt az akkor már a szárazföldhöz tartozó Vozrozsdenyiján. 200 tonna, anthrax -spórákat tartalmazó földet semlegesítettek, de a környék ettől még a mai napig extrém veszélyesnek számít, és minden látogató elől le van zárva.
(forrás) (forrás) (forrás)
A második világháború egyik kevéssé ismert, csak néhány éve feltárt epizódja volt, amikor a németek biológiai fegyvert vetettek be: maláriával próbálták a partraszálló szövetséges haderőt meggyengíteni, és egyben az olaszokat megbüntetni, amiért a hitleri Németország ellen fordultak. A dolog csak felerészben jött be, az olaszok elég rosszul jártak.
Himmler 1942-ben rendelte el, hogy állítsanak fel egy kutatóintézetet, ami fertőző betegségekkel foglalkozik, egyrészt a járványok megelőzésével, másrészt a kórokozók esetleges fegyverként való bevetésével. Előbbi nem ment problémamentesen, de utóbbival elméletben egész bíztató eredményeket értek el a német tudósok. Azonosították a maláriát hordozó szúnyogfajt, és sikerült is laboratóriumban tenyészteniük a betegség parazitáját hordozó rovart. A biológiai fegyver bevetésére 1943 késő őszén akadt alkalom, amikor a szövetségesek már tervezték a partraszállást az Itáliai-félszigeten, és Róma elfoglalását, Olaszország pedig Németország ellen fordult a háborúban.
Himmler és Hitler - Fotó: Hulton Archive / Europress / Getty
A maláriával fertőzött szúnyogokat a Pontine-mocsárban engedték szabadon, miután az egyszer már lecsapolt területet újra elmocsarasították egyszerűen úgy, hogy a lecsapolásra használt szivattyúkat fordított irányúra váltották, és elkezdték velük visszapumpálni a vizet. A mocsár 45 kilométerre van Rómától délkeletre, és pontosan útba esett a főváros felé a szövetségesek számára. A fertőző szúnyogok hamar el is szaporodtak, és amikor a szövetségesek '44. januárjában valóban partra szálltak, és elkezdődött Anzio csatája, az ütközet közvetlen közelében tenyészve milliószám álltak készen arra, hogy átadják a katonáknak a maláriát. Amit egyébként máig nem tud az orvostudomány igazán hatékonyan gyógyítani. A megelőzés azonban már a második világháború idejében is ment, és a németek ugyan nem tudták, de az amerikai csapatok szedték is serényen az Atabrine nevű gyógyszert, miután a csendes-óceáni hadszíntéren meggyűlt a bajuk a természetes úton szembejövő maláriával. Ezért aztán hiába tartott az anziói csata egészen júniusig, és szedett egyébként a harcoló felek között több ezer áldozatot, maláriajárványról nem maradt feljegyzés.
Nem úgy a környéken élő civil lakosság körében, ahol a maláriás esetek száma az ötvenszeresére nőtt, az Anzio körzetében élő 245 ezer ember közül 1944-ben 55 ezernél diagnosztizálták a betegséget. A valós szám ennél még jóval magasabb lehetett, mivel az orvosi ellátás a háború dúlta országban nem volt éppen tökéletes. A malária a háború után is megmaradt a környéken, csak 1950-ben sikerült a járványt megállítani, amikor a mocsarat újra lecsapolták, kiszárították, és a parazitát hordozó importált szúnyogfaj kipusztult.
Biológiai fegyverek
Biológiai fegyverek
Érdekesség:
A Command & Conquer: Generals egy valós idejű stratégiai játék, a Command & Conquer széria hetedik része. Az Electronic Arts által fejlesztett és kiadott játék 2003 február 10-én jelent meg. Története egy olyan közeljövőben játszódik, ahol egy radikális terrorszervezet globális háborút vív az Amerikai Egyesült Államokkal és Kínával szemben.
GLA (Global Liberation Army)
Dr.Thrax, 3D render
A decentralizált szélsőséges terrorszervezet taktikája az aszimmetrikus hadviselésen alapul. Olcsó és változatos egységei képesek a rejtőzködésre, a roncsok újrahasznosítására (Technical, Marauder tank), illetve az automatikus regenerációra. Hős egység: Jarmen Kell. Szuperfegyver: Scud Storm.
Nulladik óra
A játék kiegészítőjében mely a Zero Hour nevet kapta, az egyik válaszható GLA parancsnok Dr.Thrax - aki a biológiai és kémiai fegyverek specialistája.
Dr.Thrax portréja a C&C Generalsban
Részletesen Dr.Thrax-ról, angol
A lényeg: A játékban a GLA alapból használ Anthrax alapú fegyvereket, de Dr.Thrax-al játszva lehetőséget kapunk az Anthrax Béta és Anthrax Gamma bevetésére is, amely két fejletebb törzs amit Dr.Thrax fejlesztett ki a GLA számára. Míg a “sima” anthrax is egy újrafeldolgozott, erősített törzs ami szinte rögtön hat - zöld színű gél állagú folyadékként jelenik meg a játékban, a béta kék, a gamma pedig lilás árnyalatú.
Toxin traktor a C&C generalsban, a fenti toronyból “fújja” a folyékony anhtraxot