Czére Gyöngyvér: A férfiak elárulása
Leszbikus és biszexuális nők vallomásai
Rögtön azzal kezdeném, hogy a cím félrevezető, és miután az első értetlenkedést követően újra és újra nekifutottam az elolvasásának, egyre idegesebb lett a ritkán felszólaló feminista énem. Aztán egy fél percre megnyugodott, amikor észrevette, hogy egy 1989-es kiadásról van szó: ahhoz képest egészen felvilágosult dolog, hogy akkoriban megjelenhetett egy olyan könyv, aminek a borítóján két pucér női felsőtest simul egymáshoz, és alcímében megjelennek a „leszbikus” és „biszexuális” szavak.
Nyilván figyelemfelkeltési céllal született a cím, amely – ha szigorúan veszem - azért félrevezető, mert konkrét férfi(ak) elárulásáról, átveréséről, megcsalásáról csak egy-két sztoriban esik szó. Az már viszont a férfidomaninanciájú és –nézőpontú buta társadalmak hibája, és az ennek behódoló szerzőnőé is, hogy azt feltételezi, a nők közötti szerelem, vonzódás vagy szex a férfiak elárulása lenne. És ezzel egy kalap alá veszi a leszbikusokat, a biszexuálisokat, akár velük született a hajlam, akár csalódás, csömör, kalandvágy vagy kíváncsiság alakította ki vonzódásukat. (Nem pedig devianciájukat, ahogy a kedves szerzőnő nem egyszer említi!) Biztos nagyon fáj a férfi hiúságnak, ha a sikertelen hódításnál kiderül, hogy vetélytársa nem egy másik férfi, hanem egy nő, különösen, ha a kiszemeltje egy veleszületetten leszbikus nő. Így még az aprócska remény, az a pár százalék is elúszik, hogy talán majd egyszer esélye lehet nála. Nem beszélve arról, amikor két nő csókja, erotikus tánca vagy játszadozása nem a férfiaknak szóló showműsor vagy egyfajta előjáték egy édeshármas előtt, hanem bizony zárt ajtók mögött történik, netán egészen megbotránkoztató módon szerelemből.
Szóval ez az 1989-ben megjelent könyv egy egzotikus csemege, állítólagos riportkönyv egy izgalmas tabutémáról az akkori kíváncsi tömegeknek. Állítólagos, mert némely történet valóságtartalmáról nem vagyok meggyőződve, sőt azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az egész az írónő fantáziájának műve. Vegyük például azt a negyvenes nőt, aki nárcisztikus szerelembe esett a saját fiatalkori testével, és apakomplexusa miatt folyton idősebb férfiak mellett köt ki. Aztán hogy, hogy nem, a strandon megismerkedik fiatalkori kiadásával, akivel viszonyba kezd. Vagy amikor két nő, aki ugyanazt a férfit gyászolja, részegen felidézik, hogy milyen volt a megboldogult Istvánnal szeretkezni, aztán szerepjátékba kezdenek, majd összegabalyodnak. Nem túl hihető, de sebaj.
Rendben, tegyük fel, hogy ez tényleg egy riportkönyv, és nem fikció; hogy a kíváncsi újságírónő látszólagos nyitottságával és laza stílusával minden riportalanyát szóra bírta, egy kivételével még magnóra is vette. Legyen. Egy-egy történet kivételével azért viszonylag meggyőzőek a beszámolók, csak azokat a devianciáról, normalitásról és saját kis elborzadásairól szóló kiszólásait tartotta volna magában. Ha leszbikus lennék, valószínűleg már az elején dühösen eldobtam volna a könyvet, vagy ha mégis folytattam volna az olvasást, sűrűn anyáztam volna. Így csak bosszankodva ráncoltam a homlokom egy-egy ilyen megjegyzésnél, vagy amikor Gyöngyvér azon háborgott, hogy nem gyújthatott rá riportalanya luxus berendezésű nappalijában, pedig ő mindig dohányzik, amikor dolgozik. Eszébe sem ötlött, hogy ad 1, ő van vendégségben, ad 2, szívességet tesz neki a riportalanya, ad 3, a másiknak minden joga megvan ahhoz, hogy tiltakozzon a cigibűz ellen. Viszont volt egy-két rész, ahol hangosan felröhögtem a túlburjánzott hasonlatokon és megfogalmazásokon. Azt hiszem, ebben a könyv hátoldalán idézett történet remekelt a sok vonaglással, vergődéssel, bodzaillatú öllel és zománcos fogakkal, de a következő vitte a prímet:
„Patak gyöngycseppjei csiklandozták a talpamat, pedig csak az ő nyelvecskéje kúszott végig rajta; zizegő fűszálak játékát éreztem a combhajlatomon, pedig csak az ő apró fehér fogainak gyöngéd harapdálása volt ez; kislánykorom kedves kutyájának piros, sikamlós nyelve birizgálta a fülkagylómat, nem Cézár nyelve volt persze, hanem Ágnes izmos, hegyes nyelvecskéje.”
Neeeeee, a kutyát neeeee!!! – gondoltam magamban. A Cézáros mondatot megelőzőek is már giccsesek és túlírtak voltak, de aztán az oda nem illő „kislány” szó felbukkanása, majd a kutyáé már egészen gyomorforgatóvá tették a leírást. Egyszerre futott át az agyamon, hogy a történet szereplője milyen perverz játékokat űzhetett kislánykorában a kedvenc állataival, valamint az, hogy írói tehetsége tetőzésének élhette meg a giccses bekezdéseket a kedves riporternő, miközben azon kuncogott magában, hogy ezt majd jól bekajálják az olvasók. Ezért a biztonság kedvéért még meg is kérdezte riportalanyát, hogy ezt tényleg „ilyen szépségesen, költőien” élte-e át. Persze, hogy így élte át, és nyilván így is beszél valaki, amikor beszámol a szexuális élményéről. Aaaargh.
Gondoltam, hogy leírom még, miféle csoportosítást kaptak a történetek, de már nincs kedvem, kifogyott a szufla. Megjegyzem, nem tudok semmit a könyv hátteréről, illetve a szerzőjéről azon kívül, hogy több állítólagos riportkönyvet is írt a szexről. Lehet, hogy itt háborgok bután, miközben köztudott, hogy nem igazak a történetek. Vagy a fene tudja. Nem hiszem, de nem járok utána.
