Nem mutatjuk annyira, amennyire valójában, hiszen nem lehet. A világ legtöbbször megköveteli magának, hogy jéghidegek legyünk, semmi öröm, semmi sírás, semmi érzelem. Te is arra kérsz, hogy ne öleljelek túl szorosan, ne tegyek meg mindent érted, ne legyél nekem az első. Hiszen elvileg nincs benned semmi különleges. Ha tudnád. Már csak az, hogy itt vagy. Többet jelent sok ember odaadó figyelménél, pedig csak létezel. Vagy hogy mindig megnevettetsz, a legrosszabb napjaimon is mosolyt tudsz csalni az örök-szomorú arcomra. Mióta itt vagy, pár árnyalattal kevésbé szürke az ég, és esküszöm, néha madarakat is hallani vélek a nagy zajban. De nem lehet, ez nem normális, nem természetes, ez fura, ez nem jó így. Csak Ezt Halljuk. Nem kéne jóban lennünk. Ezt kitalálhattad volna korábban is. Mert nem akartam még egy strigulát behúzni, még egy embert elveszíteni. Amilyen könnyen jöttél, amilyen jó volt hogy itt vagy nekem, úgy csúsztál ki a kezeim közül. Ezt az érzést soha nem fogom megszokni, pedig hanyadjára már. Kicsúszol, és nem tudok semmit tenni ellene. Végignézem ahogy elveszítem azt, akit annyira nem akartam. El kell menned. Tudom, megértem. Neked viszont tudnod kell, hogy régen fájt már ennyire valami, megint mélyebb a luk a mellkasomban. De nem bánom, annyi mindent adtál, hogy elfelejtem ezt is. Köszönöm hogy voltál, és helyet adtál a drámámnak meg a hülyeségeimnek. Köszönlek.
GUDA'