Szavak amiket lehet sosem fogok hallani...
Először életembel álltam lenyűgözve egy ember előtt. Tiszteltem teljes valómmal. És csodáltam képességét hogy ily rövid idő alatt mily módokon kiismert engem. Feltette a kérdést: "Mit gondolsz? Milyen ember lennék?" Feleltem hát neki legjobb tudásom szerint, őszintén, amit láttam belőle. Nem szólt közbe, nem tartott fel. Apró mosollyal szemében tekintett egyeszer rám egyszer valahova mögém, mintha nem is lennék... Büszkén álltam előtte, úgy éreztem megfejtettem őt, kiismertem teljes lényét. Ígyhát visszakérdeztem: "Mit gondolsz, én milyen vagyok?" Váltott. Sem rám, sem mögém nem tekintett. Tornyot talált látni át a ködön valahol messze. "Nézz csak el arra." - Mutatott a torony irányába. "Kimagaslasz, szép vagy figyelmes vagy. Éppezért elfáradsz, kifulladsz már az eleje előtt. Elmenekülsz, elfutsz, mert félsz ilykor. Ismeretlen számodra is a saját őszinteséged. Rettegsz hogy rombolsz, kárt teszel akár csak kevéskét is. És minden igazságtalanságot magadon hordasz, mert túl érzékeny lekiismerettel élsz." - Hangja alábbhagyott. Sóhajtott mint aki nehezet mondana. "Így tűntél el előlem, így szöktél meg szeretetem alól. Féltem, rettegtem merre jársz épp, mily erős gondolatok laknak benned. Nem tudtalak megóvni hogy ne vesd magad alá a rossznak, s gyaláztam magam időkön át ezért. Magamban kerestem, s utóbb találtam hibát, azonban röstellem de volt hol benned kerestem a bajt. Ezért kérlek bocsáss meg nekem, amiért gyarló módon így gondoltam rólad akár csak egyszer is." Homálytól csollogó szemmel tekintett rám. "Mindezenfelül kérlek téged, nehogy eltávozz mellőlem. Mert időről időre egyre csak öl e tudat. Hagyd hogy vezesselek ha elfáradsz, hagyd hogy meghallgasam szavaid. Ne fuss el előlem, kérlek... Szeretném ha szeretnél. Könyörgök...add meg nekem ezt is..."
