Magányos öregek
Lakott a házunkban egy néni. Nem akarom az egész sztorit ideönteni, a lényeg, hogy most már tudom, hogy egy folyamatos leépülésben levő demens emberről volt szó. Sokat bolyongott éjjel egyedül, de mivel csendes volt, nem zavart senkit. Nem is foglalkozott vele senki. Néha az utcán rászóltam, Magdinéni, este 10 van. tessék hazamenni! Nem ment, elsipircolt másfelé. Egy éjjel síró kiabálásra ébredtem. Végül Magdinénit találtam a saját ajtaja előtt a földön ülve. Azt hittem eltört a lába, combja, de nem. Felemeltem, volt vagy 30 kiló az egész néni. Nehezen nyugodott meg. Én megpróbáltam megszabadulni tőle, menjen be a lakásába, ne jajveszékeljen, hagyjon másokat aludni. Toltam volna le magamról az egész problémát, semmi közöm a nénihez. Beszéljen hozzám! Könyörgött nekem. Beszélgessen velem! Jó, majd persze, csak tessék menni aludni, csendesen! Be se akartam menni a lakásába. Nem akartam magamra húzni a nyomorát, hogy takarítani kéne, hogy foglalkozni vele. Foglalkozzon vele a családja! Pár hónappal később meghalt. Amúgy nagyon idős volt.
Az a könyörgés sokszor eszembe jut. Hogy micsoda rabság lehet a magány, a semmi. Nincs kihez szólni, csak te vagy meg a gondolataid, talán már azok is csak a kínzó emlékek kuszasága. És a magány, kontaktus nélkül, ölelés nélkül, az félelmetes. Magdinéni korábban aktív ember volt. Szervezkedett, tag, sőt vezető volt csoportokban, sokat ment mindenfelé, figyelt, értelmezett, felszólalt és másokat is igyekezett bevonni abba amit fontosnak talált. Csakhát, megöregedett és túlélt mindenkit.
Szép történet lett volna, ha a kedves szomszéd (én) felvállalom magdinéni problémáját, és elkezdem gondozni az ő életét. Csakhát, nem tartottam ott. Most sem tartanék. Az ilyesmire inkább egy hasonlóan öreg csak kicsivel fiatalabb ember alkalmas.
Nade nem is ez, hanem az, hogy tök lutri az egész. Hogy eljutsz-e odáig, hogy nem azért ülsz a parkban egy padon mert szereted a természetet, hanem mert elviselhetetlen otthon a magány. Kocsmáznak az emberek, hoyg ne találkozzanak a magánnyal. Leszel-e te a vén alkoholista, bútordarab a kocsmában? Nem építhetsz a gyerekeidre! Még, ha mindent megtesznek érted, akkor sem tudják elvenni a magányodat. Csak életerőpiócaként csüggesz rajtuk. Nem tudom mi a megoldás. Az interneten majd faszságokat írkálsz, és nem akarnak megbántani, inkább ignorálnak. Ezt tesszük most mi is az idősebbekkel. Talán lesz már annyira fejlett a VR, hogy átverje az agyunkat, és ott bolyongunk majd, a virtuális valóságban, lenyűgözve a színek, tájak, események által, közben összehugyozzuk magunkat, mert kétfelé nem tudunk egyszerre figyelni.
Bocs, nem akartalak lehozni az életről. Egyszerűen csak tegnap valahogy megdőlt bennem az az illúzió, hogy ha kapcsolatokat építesz, az megment majd valamikor később a magánytól. Lehet, hogy te épp behúzod, és lesz valakid, aki naponta felhív, hetente meglátogat. Nem rajtad múlt valójában, hogy így alakult. Nem akarnád tudni, hogy mit ad fel érte. És nagyon választásod sincs.
Valami baj van a közösségeinkkel, a családjainkkal, mert fizikailag, érzelmileg, anyagilag belerokkanunk az időseink gondozásába.
