A nyár a nagy jég után szinte unalmas lángolással ismételgette naponként önmagát. A magvakat megérlelte; a sarjút megnövesztette, a fiókákat kiröpítette. Le is aratott, el is csépelt, és most már csak a kukoricát, krumplit, répát hizlalta, meg azt a pár szem gyümölcsöt pirosítgatta, amit meghagyott a jég. A réten laza csend ült, az utak némák voltak, a békák zenekara feloszlott, a madarak elhallgattak, és némán tanítgatták fiaikat, akik lassan szétszóródtak, mert úgy vélték, tudnak már mindent; mint a fiatalok általában. Fakultak a virágok a réten, szürkültek a mezők, csappant a nap lángolása, fakult a nádas zöldje, vénült a nyár.
Új kazlak szuszogtak a szérűkben, tele hassal szunnyadtak a pajták, csöndben őrizték a gabonát a padlások, új liszt szaga szárogatta a kamrákat, és őszre intő új csillagok születtek a növekvő éjszakák boltozatán.
A nyár delelő ragyogása délutánba hajolt; a föld jóllakott, és ímmel-ámmal majszolta már a maradékokat, és arra gondolt: jó lenne aludni.
A hajnalok felett puhábban lengett a harangszó, az emberek meglassúdva jártak, a legyek unalmasan zümmögtek az ablakon, és a kutyák még ugatás közben is ásítoztak.
A fecskék kireptették már a második fészekalját is. Komoly kis szemük a fiatalok repülését figyeli, vagy elgondolkodik, mint amikor az öregek a kályha mellett ülnek, és nem szólnak, mert minek a szó, amikor úgyis egyet gondolnak.