Mostanában sokat vezetek késő éjszaka, legtöbbször egyedül. A hosszú és néma utakon amikor csak a zene szól. Lejár a lejátszási lista, olyan mintha megállt volna az élet. A kerekek halkan dübörögnek, a kormányt szorosabban fogom, csupán ennyi hangot teremtek. Kérdések rohamoznak meg, amikre nem tudok felelni. Képtelen vagyok megnyomni a play gombot, mert a képzeletem megalkotott téged és legszívesebben félreállnék egy cigarettára, de akkor tudom, elillansz, mintha ott sem lennél. Már ketten vagyunk és csendben utazunk az alföldön. A táj elrejtőzik előlünk, ködfoltok jelennek meg és lecsökkentik a látótávolságot, lassítanom kell. Mozdulatlan vagy és ugyanazt a ruhát viseled amit akkor hordtál, amikor utoljára találkoztunk. A sebességváltóra teszem a kezem, pedig nem kell váltanom, de már félúton vagyok hozzád. Egy ideje már nincs forgalom, egyedül haladok az M4-es öreg aszfaltján. Megrezeg a telefon, valaki hív, de most csak a vezetésre figyelek és rád, legfőképpen rád. Szeretnék mondani szavakat, de most békés ez a csend. Közénk szorul az a több száz kilométer, ami minden egyes másodperccel egyre csak nő. Bárcsak megnyomhatnám még utoljára a villamos vészfékjét, szétszakítanám azt az ajtót és felrohannék hozzád, egy csókért egy ölelésért, egy bármiért. De a villamos elindul, én pedig soha többé nem látlak.