Lakásgondok és happy end
Namármost az eddigi egy-két posztomból érezhettétek, hogy a körülmények, ahol 3 hónapon át laktam nem voltak éppen az ideálisak. A szobám - pláne némi fejlesztés után - nem volt rossz, a fürdőszoba is elviselhető volt, de a konyha már a kezdetektől hagyott “némi” kívánni valót maga után.
Mint az előző posztokban írtam, nov. 12-20 között egy fantasztikus túrán vettem részt, vagyis 8 teljes napon át nem laktam a néni lakásában. Ahogy fáradtan, este 10-kor, cuccokkal megpakolva belépek a lakásba, a konyha a következő állapotban fogadott (figyelmeztetés, nyugalmat megzavaró képek következnek)
Hát képzelhetitek, hogy mennyire kiborultam... A hétvégén az ítéletidővel volt más a fejemben, ami elterelte a figyelmemet, de vasárnap estére már teljesen ekörül forgott minden gondolatom. Hétfőn este próbáltam beszélni a nénivel, aki kb annyit közölt, amikor kérdeztem, hogy mit tervez tenni a legyek ellen, hogy “az ablakot biztos nem nyitom ki, mert nem mennek ki a hidegbe...”
Kedden Fanni volt olyan kedves, hogy bár a vizsgák nagyon a nyakában vannak, mégis megengedte, hogy átmenjek, és náluk főzzem meg a tejszínes-zöldséges-csirkés szószos tésztát. Mikor átértem hozzájuk, láttam a riadalmat az arcán, ahogy meglátott, mert én teljesen szét voltam esve, gyakorlatilag folyamatosan a sírás határán álltam. Kis túlzással az életemet mentette meg, mind a lelki, mind a konyha kisegítéssel - mert előtte nem ettem semmilyen normális kaját, amióta hazaértünk. (Fanni szegény itt még nem tudta, hogy ez csak a jéghegy csúcsa...) Még hazafele benéztem 4 különböző, kisebb nagyobb szupermarketbe, hogy keressek valami légyírtó szert. Sehol nem találtam. Na itt már a teljes kétségbeesés kerülgetett.
Szerdán délután bementem a Housing Departmen-re az egyetemen, hogy segítséget kérjek. Ők mondták, hogy sajnos nem tudnak sokat segíteni, de menjek el az ingyenes jogi tanácsadó szolgálathoz, ők tudni fogják, hogy mit tehetek. Nem kellett kétszer mondani, már aznap este elmentem. Egy nagyon szimpatikus férfi és nő lettek a tanácsadóim. Mikor megmutattam a képeket, azt hittem a nő rosszul lesz. XD Némi tanácskozás után (dánul), közölték, hogy van egy elképzelésük, de le kell ellenőrizniük a főnökükkel. Amíg kimentek, én az asztalra borulva imádkoztam, hogy azzal jöjjenek vissza, hogy fizetés nélkül, azonnali hatállyal költözhetek. Hála Istennek, tényleg ezzel tértek vissza, és láttam rajtuk, hogy ők is őszintén örülnek. Amíg fogalmazták a jogi levelet a néninek, a férfi még meg is kérdezte, - kicsit aggódással a szemében - hogy “mindennek ellenére jól érezem-e magam Dániában, nincs-e róla rossz benyomásom?” Megnyugtattam, hogy igen, mindennek ellenére nagyon jól érzem magam - és láttam, hogy őszintén örül a válaszomnak. Ezen a ponton ott tartottam, hogy szuper, kezemben van a levél, hogy költözhetek, anélkül, hogy decemberi lakbért kelljen fizetnem a néninek. De felmerül jogos kérdés részetekről, hogy vajon hova?
Már kb mióta visszaértünk a túráról, Fanni mondta, hogy ő megpróbálhat beszélni a főbérlőjével, és valószínűleg ez is történt volna, ha teljesen véletlenül bele nem futok Kittiékbe az egyetemről kijövet, szintén szerdán (délután). Itt még ugye nem volt a kezemben a jogi tanács, de azért elmondtam nekik a szitut, meg mutattam fényképeket, és voltak olyan aranyosak, hogy felajánlották, hogy ha kedvező a jogi tanács, akkor náluk meghúzhatom magam a maradék 3 hétre. Így este írtam nekik, hogy jogilag költözhetek, tényleg mehetek-e. És igen volt a válasz. :D
Szerda estém, és csütörtök délelőttöm a pakolással ment el. Elképesztő, hogy mennyi cuccom van :O o.O De végül valahogy csak befértem (a sok kajával, meg a külső monitorommal együtt - hisz mindjárt itt a női kézi VB!). Na de még hátra volt egy nehéz, kellemetlen, de megkerülhetetlen dolog. Beszélni a nénivel. Muszáj leírnom ez hogyan zajlott, mert amikor már azt hittem, hogy nem lehet rosszabb, akkor a néninek sikerült rátennie még egy lapáttal... (a beszélgetés nem pont így zajlott, de a lényeget összefoglalom)
- “Carol, beszélnünk kell a konyhai körülményekről. Én így nem tudok élni, ez elviselhetetlen.” - “Mire gondolsz?” - “Arra, hogy a konyha koszos, undorító, és tele van legyekkel. Így nem lehet főzni meg semmi” - “Dehogynem lehet. Nagyon egyszerű. Bemész a konyhába, felrakod az lábost, és amíg meleg, addig úgysem mennek a legyek a közelébe. Utána mikor készen van, gyorsan kirakod a tányérodra, gyorsan beszaladsz vele a szobádba, ahol megeszed, majd utána kimész a konyhába és elmosogatsz. Én is ezt csinálom.” - “Igen, ez így igaz, de hát nem lehet előkészíteni semmit, mert minden felület piszkos.” - “Mondjak egy példát, hogy hol piszkos!” (megjegyzem, itt azt hittem eldobom az agyam (tudom, magas labda, lecsapom magamnak, hogy nem fog nagyot csattanni XD :D - ValamiAmerika4ever :D)) - “Hát az asztal, a polcok, meg úgy összességében minden.” - “Jajj, hát az a Pavel hibája. Tudod, ő férfi, és neki nincs szeme olyanokra, hogy ha valami kicsit kifolyik, vagy ilyesmi. Nem takarítja fel. De majd beszélek vele.” - “Oké, de ez még mindig nem oldja meg a légy problémát. “ - “Arra már kihelyeztem csapdákat, azok hosszú távon meg fogják oldani” (megjegyzés: ezek a csapdák ecetes salátalevet jelentenek egy-egy pohárban kirakva, annak reményében, hogy a legyek majd beleszállnak. A legyekre nem hat, csak a muslincákat vonzza) - “Én 3 hét múlva megyek haza, nekem nincs időm a hosszú távra.” - “Akkor majd beszélek a szomszéddal, hogy átmehess oda főzni.” - “Carol, az nem megoldás. Nekem vizsgáim vannak, nincs időm arra, hogy egyeztessek mással, meg egyébként sem akarnám őt zavarni, harmadrészt pedig ez csupa macera, hogy akkor oda mindent átcipeljek, meg vissza” - “Jó, akkor majd holnap felseprek.” - “De az megint csak nem fogja eltüntetni a legyeket. Ráadásul már a fürdőszobában is bent vannak.” - “Persze, hiszen ott van víz. Oda járnak inni. De azért kimegyek most, és megnézem, hogy mit tehetek” Ezen a ponton átsétáltunk a konyhába. -”jajj, nézd, el is tűntek a legyek.” (mert a falon, a plafonon, meg a polcokon tanyáztak) -”Dehát itt is, itt is, és itt is van egy csomó” - mutatom neki. -”jajj, hát tényleg. Na nézzük mit tehetünk.” Ezen a ponton megpróbálta egy seprűvel, majd egy ronggyal a kezében lecsapni a legyeket. “Meglepő” módon elrepültek előle. - “Hehe. Ezek gyorsabbak mint én!” - és közben nevet a néni, és csapkodja a falat a seprűvel. Hát ezen a ponton nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek, vagy egyszerre mind a kettő. Itt még mondtam neki, hogy ez így látványosan nem működő megoldás. Erre a néni kicsit sértődötten eldörmögte a “bajsza” alatt, hogy “jólvan, akkor elkezdhetsz keresni valami más helyet”. Én itt ugyan hozzátettem, hogy már van, de nem hiszem hogy hallotta...
Elmentem dán kurzusra, ahol közölték, hogy a 17-ei vizsga inkább a jövő héten lesz (pont aznap, amikor Business Strategy-ből is vizsgázom), szóval az amúgy is fáradt, ideges, szomorú, izgatott hangulatomra még ez is rátett egy lapáttal.
Vége a dánnak, és Fannival elindultunk vissza a nénihez, hogy kicucculjunk. Itt jön be, hogy szegény már elkezdte felfedezni, a jéghegy víz alatti részét... Fanni már a lépcsőházban rosszul volt, hogy már itt büdös van. Mikor beléptünk a lakásba, azt hittem kifordul. XD A konyhába belépve meg azt hittem, hogy rosszul lesz. XD De végül sikerült mindent összepakolni. Kimegyek, beszélek egy pár szót Pavel-lel, mikor is kijön a néni. Elkezd nekem magyarázni, hogy a valamelyik ilyen lakáskeresős oldalon milyen jó helyek vannak. Mondom ez szuper, de nekem már van helyem barátoknál. “Jó, de akkor is így egy héten belül költözöl, nem?” “Hát nem igazán, merthogy inkább 10 percen belül.” Na itt bevágtatott a konyhába, sértődött stílusban odavágta, hogy írjam le a telefonszámom, ha jönne valami levél vagy ilyesmi, és ezzel “könnyes” búcsút vettünk egymástól.
Na a cuccolás megintcsak megér egy misét. 3 nagy batyu, meg 2 kisebb szatyor. Nálam a nagybőrönd a nagy batyuval, Fanninál a kisbőrönd a kisebb szatyrokkal (hisz nehogy már ő cipekedjen sokat, így is annyira rendes, hogy segített). Én azt hittem, hogy sérvet kapok, mire elértünk a buszmegállóba. De sikerült! Innen busszal 3 megálló, majd fel a metróra, és már szinte ott is vagyunk. A metróhoz kihívtam Krisztiánt, hogy nem segítene-e a batyut cipelni. Ez jó ötlet volt, mert így tudtunk haladni anélkül, hogy én 10 méterenként megállnék. Még egy utolsó nagy erőfeszítés, és fel a 4. emeletre. De ez is megvolt!
Mindezt 18:30 körül volt. Fanni még maradt kb 22-ig, közben hazaért Kitti is, és végül elfogyott 2 sör, meg 5 Sommersby. Mi persze még utána folytattuk a traccspartit, így bőven éjfél volt, mire egyáltalán oda eljutottam, hogy fürdés. De végre nagyon jó hangulatban, nyugodtan mehettem aludni. Mostmár a legnagyobb aggodalmat a vizsgák jelentik, de eddig is mindig sikerült, most is fog. :D
Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy mennyire szuper barátokat sikerült itt szereznem, és hogy mennyire hálás vagyok nekik. Fanni végig tartotta bennem a lelket, segített amiben csak tudott. Kitti és Krisztián, akik befogadtak. Meg persze a családom is, akik minden este (meg akár napközben is) végighallgatták, ahogy kiborulok nekik, és szintén mindig megnyugtattak, és újra erőt adtak. Ilyen helyzetekben érzi át az ember igazán, hogy mit jelent a család és a barátok. :)
Ui.: Azt tegnap realizáltam, így hogy kikerültem a büdös lakásból, hogy minden ruhám (az is, amit pár napja mostam, és a szekrényben volt azóta) iszonyatosan cigiszagú. Undorító. De majd kimosom őket szép lassan a következő napokban, és remélem akkor már nem lesz ilyen probléma sem, és tényleg végleg megszabadulhatok a néni minden “ajándékától”...