#nagy kata

[jakfuzetek]

JAK füzetek 198 / Nagy Kata: Inkognitóablak (2016)

[zoldikek]

Nagy Kata tripje az Inkognitóablakból.

[aphrodithe-is-dreaming]

2022.01.29. Péntek

Az egyik tanárnő furcsa ábrázattak nézelődik, kitekintget az ablakon. Majd odajön hozzám, rámnéz néhány pillanat erejéig.

Majd,

Kimondja azt a bizonyos nevet.

Ami már egészen a feledés homályába merült. Mindig is ott volt az elmém hátsó sarkában, egy dobozban, valószínűleg sok-sok kacat alatt, de azért ott volt. Nem is igazán emlékeztem, hogyan is cseng. Sőt egyenesen súrolta a levegőt.

Hirtelen kinézek az ablakon.

Ott van.

Teljes valójában.

Fekete kabátban és sapkában.

Kivillantva fogsorát, amit régen annyit elemeztem. Vigyorog.

Hirtelen, valami ismerős, de mégis egész távoli érzés fog el. Nem tudom pontosan leírni. Olyan, gyűlölettel, félelemmel, haraggal, bűntudattal, teljesítménykényszerrel, szánalommal és végtelen undorral teli érzés.

Majd, egy másodperc töredéke alatt, nagy fekete szemei rám szegeződnek. És tudom, hogy észrevett, és tudom, hogy felismert. És tovább vigyorog.

Elkapom a tekintetem.

Nem nem, nem szabadott volna.

Mosolyogva kellett volna elfordulni, nem ijedten lesütni a szemem.

Nem.

Nem lehet igaz.

Nem, egyszeűen nem történhet meg.

Három évet megúsztam anélkül, hogy egyáltalán láttam volna.

Nem szabadott volna megtörténnie.

És hirtelen, 12 évnyi emlék, késként hasít az elmémbe.

12 évnyi félelem,

12 évnyi gyűlölet,

12 évnyi minden napos sírás,

12 évnyi bizonytalanság,

12 évnyi önhibáztatás,

12 évnyi hazudozás,

12 évnyi bizalmatlanság.

Egy másik lány, kérdőre von, mi is a bajom azzal a bizonyos emberrel.

Mire én magamban csak annyit felelek:

Ott áll, egy személyben, hús-vér emberként életem összes traumájának okozója.

[fidesznyik]

[verstronaut]

Várnád, amíg a Jupiteren elmúlik a tizenhét éve tartó vihar. Fölnéznél, és mint egy huzal, szeretnél annyira felizzani, hogy megszakadj.

Nagy Kata

[hatszazkilencvenharom]

Nagy Kata: Kirándulás

Az utolsó sebről a var észrevétlenül szakadt le, én sehova innen mozdulni nem tudok, hasam nő csak egyre, és hajnalra megszülöm azt a szőke kisfiút, aki csak az álom játszóterén mászókázott.

Valaki zsinóron lógatja be a holdat, az utolsó utáni éjszakánkon. De nem is a hold az, csak a szemközti üres telken álló daru fényreklámja. Az a távoli csillag elszennyezül, ott a kapszuladíszes ház fölött: alig látnád hunyorgását.

Átutazók, átutazóban: a matrac nem nyikorog, ha egyedül fekszem rajta, de harminchét fokkal hidegebb. Ezt tudod, sose mondtam, de mintha a szerelem fokban mérhető volna, intenzív anyag, sejtszervecske: maga a boldog mitokondrium.