amikor már annyira reménytelennek érzed az egészet, hogy apró dolgokba kapaszkodsz, mint a remény utolsó fénysugaraiba, és szíved szerint csak sírnál, sírnál és sírnál, mert nem tudod, mit tegyél, hogyan tudnád száműzni magadtól... mert ezzel kelsz, ezzel fekszel, emiatt mosolyogsz, emiatt látod egyszer sötétebbnek, máskor világosabbnak a világot, beleszivárog a mindennapjaid utolsó másodpercébe is, de nem is akarod, hogy akarnád, csak leállni szeretnél, hogy tisztán láss.
közben meg mások idiótának néznek, mert valaki anélkül, hogy tudomása se lenne róla, alakította át a világodat, és valószínűleg nem is fogja tudni soha, hogy valamikor képes lettél volna érte bármire, fogni a kezét, hogy tudasd, legyen bármennyire szar is a napja, vele vagy, és csak vele lenni, csak vele...