Droszt - Képes próbanapló

seen from Canada

seen from India
seen from United Kingdom

seen from Malaysia
seen from United States
seen from Chile

seen from Malaysia
seen from United States

seen from Canada
seen from United States
seen from United States

seen from United States

seen from United States

seen from United States
seen from United States
seen from United Kingdom
seen from Germany
seen from United States

seen from Mexico
seen from United States
Droszt - Képes próbanapló
Viharnapló III. - Mi öli meg a próbát?
„Tudjátok mi képes megölni egy próbát?” – teszi fel viccesen a kérdést Tóth Jocó (Prospero), majd időt sem hagyva a válaszadásra rávágja: „az állandó kérdezés és a problémafelvetés.” Jót nevetünk.
Egy másfél órás próba alatt azonban néha tényleg úgy tűnik, hogy egy-két kérdésre a válasz teljesen egyértelmű, s csak feleslegesen telik velük az idő. Egy hét távlatából azonban kiderül ezekről a „játékot” megakasztó problémákról, hogy nemcsak a bemutató dátumához, a megoldáshoz is közelebb visznek.
A múlt héthez képest Miranda szerepe sokat finomodott: Sodró Eliza egyre nagyobb kontroll alatt tartja szerepét, s visszavesz az őrületből. Kátai Kinga tökélyre fejlesztette Caliban mozdulatait, mereven mozgatja súlyos lábait, s mozgásának attribútuma sakkozó figurájára is átragad. Emellett végre kiemeli szerepének női oldalát is: bár ő a cafat, a maradék, a rabszolga, a rémisztő lény, mindezek ellenére húsvér nő.
Sikerült új jelenetbe is belenéznem: Shakespeare iszákos pincérlegénye Stephano (Rózsa Krisztán) kőkemény alkoholista, aki Caliban és Trinculo (Jerger Balázs) felett diktátori hatalomra tör.
(Antal Klaudia)
Viharnapló I.
Sok társulatnál, rendezőnél a próbafolyamat zártsága szent és sérthetetlen: szó sem lehet róla, hogy egy kívülálló átlépje a küszöböt, hiszen ezzel megtörné az alkotók közti intim viszonyt, leleplezné a színészsztárokról alkotott tökéletes kép hamisságát, láthatóvá válnának a hibák, a rendező elbizonytalanodása és végképp eltörölné a színház köré szőtt mítoszt, hogy ott bizony valami csoda, titok lappang, melyet csak a kiválasztottak ismerhetnek meg.
A k2 Színház nem ilyen, náluk nincs kiadva a parancs, hogy „lélek az ajtón se be, se ki!”, úgyhogy a kíváncsiságtól vezérelve – vajon mit kezdenek Shakespeare számomra legérdektelenebb hőseivel? Hogyan néz ki a gyakorlatban, ha két rendező van? Valóban színházi műhelymunka folyik, vagy ez csupán hangzatos kifejezés a társulat ismertetőszövegében? – beültem a Viharok c. előadásuk két délutáni próbájára.
A szerda délután Miranda és Prospero jelenetével kezdődik. Mirandát Sodró Eliza próbálja nagyszerűen. Karakterábrázolásának izgalma abban rejlik, hogy végre nem a naiv, az eseményeket passzívan figyelő Mirandát látjuk, hanem egy olyan lányt, aki minden erejével azon küzd, hogy megértse, felfogja, ki is ő valójában. De hiába, nem tud megbirkózni a fejében dúló információk viharával. Apjához fűződő viszonyában a hangsúly a mester-tanítvány kapcsolaton van, melyről a gesztusokból és a mimikából az is kiderül, hogy az ölelés szokatlanabbnak számít, mint az, ha Prospero (Tóth József) a nyakánál fogva állítja fel lányát.
Aztán bebiceg lassan Ariel, Pallagi Melitta, akiből hiányzik minden tündéri légiesség, hiszen hogyan is szárnyalhatna az, kinek vágyai gúzsba vannak kötve. Ugyanez igaz Kátai Kinga szerepére, Calibanra is, akit arra kérnek a rendezők, hogy próbáljon meg úgy esni-kelni, mintha ólomsúly nehezedne rá.
A két rendező, Benkó Bence és Fábián Péter nem éri be félmegoldásokkal, nem mismásolják el a problémákat. Minden egyes mozdulatnál pontosan tudnia kell a színésznek, hogy miért csinálja ezt, vagy azt. Addig nem mennek tovább, amíg nem oldanak meg egy felmerülő kérdést, problémát. Hosszan beszélgetnek a színészekkel a szereplők motivációiról, az egymáshoz fűződő viszonyaikról: milyen ember ez a Gonzalo? Elég annyival elintézni, hogy egy hülye vénember? Semmiképpen sem. Vagy hogyan lehetne megmutatni azt, hogy Antonio igazi békekerülő bajkeverő?
Ami a k2 próbáin zajlik valóban műhelymunka. A rendezők teret engednek a színészi ötleteknek, improvizációknak, de bizonyos pillanatokban a koncepciójukhoz ragaszkodva csak annyit mondanak „lehetne… de nem”, s ilyenkor mindenkiből kitör a nevetés. Ez a jó hangulat jellemezte a próbákat: mentek a viccelődések, egymás szekírozása. Viktor Balázs például rögtönzött főzőműsorral kínozza a majd éhen haló Melittát, míg Egger Géza megveri az őt idegesítő, seprűnyéllel akrobatikázó Benkó Bencét, Horváth Szabolcsot pedig a fémdobozából előkerülő hajerősítő vitaminja miatt kezdik el ugratni. Folyik a könny, hol a nevetéstől, hol a sírástól – mert bizony ebben a darabban minden szereplő sírva fakad legalább egyszer, úgyhogy a nézőknek ajánlatos majd gumicsizmában menni az előadásra.
(Antal Klaudia)