Nem tudom hány éve, az akciós újságot lapozgattam otthon nyugalmamban, mikor ujjaim egy száraz, morzsalékos tárgyra bukkantak a kanapé hajlatában. Egy elfeledett pom-bär maci volt. Rövid habozás után bekaptam. Roppanóssága, mely tulajdonképpen értelme egy pom-bärnek, sehol sem volt már, mégis abban a pillanatban elégedettséggel töltött el, hogy megmentettem. De jaj, másodpercek múlva, borzongó hideg szikra futott át hátamon, amint a dohos csipsz leért a gyomromba. Megfordultam, és rögtön tudtam, nagy a baj. Macskám ült lenn a parkettán, aki mindezt végignézte, tekintetében szégyen és undor párharca izzott felém, mint némán üvöltő ítélet. Mit tettem? Hirtelen, lányos zavaromban, terelni próbáltam, kedvenc játékát, a pálcás egeret dobáltam felé, de csak szemembe meredt tovább. A megaláztatás teljes volt, fölém kerekedett. Lassan, megvető léptekkel átsétált a másik szobába, még gyorsan annyi szaladt ki halkan a számon hogy: bocsánat. Kicsinek, szánalmasnak és pucérnak éreztem magam.
Másnap reggel, furcsán kellemes zörgésre ébredtem, mely arra késztetett, hogy négykézláb a konyhába topogjak. Macskám, kedvenc köntösömben, kávét kortyolgatva tornyosult felém. Meg is lephetett volna ez az egész, de nem járt más a fejemben, csak az a rohadt finom, nyirkos, latyakos nedvestáp. Lefetyeltem, nyeltem, és minden falattal mélyebbre süllyedtem az új rend természetes állapotába. Magától értetődő volt, hogy így fogunk élni most már.
Az alomba ürítéstől tartottam csak, de mára talán jobban imádom, mint a pálcás egeret elkapni. Néha hallom, ahogy a főnökömmel telefonál, és jobbak a mutatói, mint nekem valaha. Hamarosan előléptetik regionális közép-vezető-helyettesnek. Egykori barátaimat lenyűgözi vacsoraestjeivel, műveltségével és szellemes anekdotáival. Igazi társasági lény. Én, akinek valóságos gyötrelem volt a beszélgetés, hamarosan már csak nyávogni tudok. Micsoda megváltás! Minden szerdán felhívja anyukámat. Fogselymet használ és napi 30 dkg nyers zöldséget eszik. Komposztál, ülve pisil, havonta tartja a száraz novembert. Nem kommentel, és mindkét oldal sajtóorgánumaiból tájékozódik. Mit mondjak még? Egyszerűen csak jobb ember. Ki sem derül, ha nincs az a pom-bär.
- Mindig itt találkozunk, az első sorban. Az a nyalóka múltkor, hát elég fos volt.
Vannak dolgok, amikre nehéz visszaemlékezni. Első mondataink egymáshoz, például. Még akkor is, ha fontos emberekről van szó, legjobb barátok, szerelmek, exek, csak nagyon ritka esetben lehet felidézni. Nem könnyű. Azért sem, mert legtöbbször bagatell szóváltások ezek. Tüzet kérünk a másiktól, megkérdezzük, merre van a wc vagy a pult, honnan ismerik a közös barátunkat, egész hétre jöttek-e, kérünk a vizükből, vagy csak próbálunk bemutatkozni, görcsösen mantrázva a nevünket anélkül, hogy elfelejtenénk mindenki másét, azonnal. Nem mintha bármit számítana. Az utolsó mondatok majd biztos emlékezetesebbek lesznek.
„Mindig itt találkozunk, az első sorban. Az a nyalóka múltkor, hát elég fos volt.” Szóval ezt mondta neki a lány először, 2019. június 29-én, nem sokkal napkelte előtt, ott, a kőfejtő parkban. Erre talán mégis emlékezni fog. Nem azért, mert különösebben frappáns lett volna, hanem mert sokat váratott magára. Aznap ismerkedtek meg hivatalosan, de már idegenként is régóta ott lappangott egyikben a másik. Jól tudták, ki kicsoda, ahogy ez lenni szokott. Ebben az első blikkre hatalmas kis közegben, mely mindkettejüknek a világot jelentette, törvényszerű volt találkozásuk, és csodaszámba ment, hogy nem történt meg hamarabb. Azért, néha egész kevésen múlott.
2017. szeptember 16-án kerültek először veszélyesen közel egymáshoz, mindketten sorban álltak a toitoi vécékhez, a híd alatt. Egy ponton, a lány hirtelen kikelt magából, a túlárazott vizezett soproniról és a külföldi legénybúcsús bandákról hadart barátnőjének, és megfogadták sokadszorra, hogy soha soha többé nem jönnek ide, de most már tényleg. Majd, mikor egy francia srácot váltva kénytelen volt a toitoiból rögtön visszafordulni, undormányos arckifejezéssel azt mondta: „A turisták miatt tart ott ez a hely, ahol.” Nem így tervezte, de a mondat végére érve rájött, milyen kettős igazságot is mondott, és elejtett egy zavarodott, egészen apró mosolyt, amit a fiú tekintetével éppen elkapott. Ez volt az első emléke a lányról.
2018. április 20-án, a mozi előtti dohányos horda két ellentétes pontján vesztegették az időt, két fátyolos tekintetű srác pedig, akik amúgy mindig együtt jártak akárhova, arról elmélkedett, vajon meg lehet-e állapítani behunyt szemmel, pusztán a zene alapján a dj nemét. A lány mindvégig kissé ideges kattogással hallgatta az eszmecserét, ahogy ez szokása volt olykor. Végül azzal zárta le a témát, hogy szerinte ez az egész vita baromság, de amúgy igen, ha jó a zene, akkor biztos, hogy csaj kever. A csikket teátrálisan elnyomva be is vonult a tánctérre, ahol akkor csak csajok kevertek. Még aznap éjszaka látta őt táncolni. De nem is tánc volt az. Otthon, a fiú szülőfalujának határában, a vasúti sínek mellett áll egy málladozó viskó, amire valaki piros festékkel felírta: A ZENE A FÖLD ALÓL JÖN. Mindig megnézte a vonat ablakából, mikor hazalátogatott. Valahol mélyen érezte, ezek a szavak így együtt ősi erővel bírnak, de a lényegét megfejteni sohasem tudta, egészen addig az éjszakáig. Mert az első dolog, ami eszébe jutott a lány táncáról, ez volt: a zene a föld alól jön. A lábai, mint szivattyúk lüktettek a tánctér felett, mintha tényleg valahonnan a föld középpontjából, a mozi padlóján keresztül, a talpával topogná fel testébe a csiszolatlan, nyers zenét. Ki tudja, miféle varázslat történt vele aztán odabenn. Olyan volt, mintha egy ritka természeti jelenséget kapott volna el, mint látni az északi fényt, egy alvó zsiráfot, vagy a tiszavirág átváltozását. Tényleg, már csak David Attenborough kommentárja hiányzott alóla. Sokáig bámulta mozdulatlanul, talán kínosan sokáig, mígnem pultból visszatérő barátja rántotta vissza a valóságba, ahogy kezébe nyomott egy sört.
2018. december 13-án, a fiú a Burger King előtt fagyoskodva várta barátait, hogy egy tüntetés tömegébe becsatlakozzanak. Rengetegen vonultak, mégis, egy elhaladó társaság beszélgetéséből egyszer csak kihallotta a lány teljes nevét, aki ott sem volt amúgy, csak róla dumáltak. Abban a pillanatban, váratlanul csuklani kezdett. Különös véletlen bizonyára, de sokáig nyugtalanította. Végül csak a könnygáz oszlatta el gondolatait, és a csuklást is.
2019. június 22-én, egy fesztivál utolsó éjjelét a leglehetetlenebb pillanatban lyukasztotta ki egy órákig tajtékzó kínkeserves eső. Az a fajta, amit a szobánk ablakából bámulva lehet csak szeretni. Jobb híján, mindenki az erdő egyetlen fedett helyén, egy csűr alatt toporgott, szorosan egymás nyakába lihegve panaszaikat, vészterveiket, fáradt vicceiket. Ők ketten is. Ott a nagy tömegben, amiben egy repoharat sem lehetett már leejteni, a fiú hirtelen veszettül egyedül érezte magát. Szokása volt ez ugyanis. Nem tudta még, de közvetlenül a háta mögött állt a lány, aki barátnőivel népdalokat énekelt. Hogy ne fázzanak annyira, és hát nem is volt zene. Csak akkor ismert a lány hangjára, mikor az véletlenül elrontotta a szöveget, és a többiek kinevették. Mert azt hitte, a sarjútüske a béreslegény tehenét böködi, vagy valami ilyesmi. Akkor aztán, még inkább úrrá lett rajta a magány. Szívesebben állt volna odakinn az esőben-sárban, de tényleg. El is indult majdnem. Aztán a lány megpróbált rágóért kuncsorogni előbb a barátaitól, majd a közelében ácsorgóktól, sikertelenül. Senkinél sem volt, vagy senki sem akart keresgélni ott a nagy nedves hidegben. Nem volt a fiúnál sem, pedig azért hirtelen nagyon szerette volna. Csakhogy eszébe jutott, mivelhogy bizonyos hangulatokban gyakran nyalókázott, lapult a zsebében éppen egy. Egészen pontosan, egy meglehetősen gejl Bon Bon Bumm rágóval töltött gömbnyalóka, dinnyés. Sarkon fordult hát, a lány kezébe nyomta, és teátrálisan annyit mondott neki csak:
- Ennek a mélyén megtalálod, amit keresel.
És ez volt az ő első mondata a lányhoz, de azzal a lendülettel ott is hagyta, meg a csűrt is, és az egész fesztivált, hogy hazainduljon abban a szűnni nem akaró, aljas, szörnyű esőben.
- Mindig itt találkozunk, az első sorban. Az a nyalóka múltkor, hát elég fos volt – érkezett a válasz hat nap múlva, nem sokkal napkelte előtt, ott, a kőfejtő parkban.
- Hát igen, tudom, de úgy jött ki a lépés.
- Nem baj, mert legalább megihletett, és kitaláltam egy tök jó analógiát az életre, vagyis hogy hogyan kellene élni, úgy hívom, hogy a nagy kakaós csiga-elmélet. Akarod hallani?
A fiú akarta. Persze hogy akarta. Tulajdonképpen csak most jött rá, mennyire bejön neki, ha egy lánynak kakaós csigás elméletei vannak az életről. Távolabb vonultak kicsit a dj pulttól, hogy hallják is egymást.
- Na szóval, ugye az életét a legtöbb ember úgy éli, mintha azt a borzalmas rágós nyalókát enné, amit adtál múltkor. Elején még tök jó, az ízek intenzívek… az a fiatalkor. De hamar elmúlik a varázs, még mielőtt alkalmad lenne csak egy kicsit is élvezni. Észre sem veszed, olyan alattomosan illan el a gyümis cukormáz, végül csak az a nagy nyálkás-taknyos izé marad belül, amit se lenyelni, se kiköpni, de még megrágni sem tudsz igazán, csak elolvad lassan a szádban, mint az elvesztegetett idő, amit rápazaroltál. Érted, ugye? Hát szerintem ez nem oké. Mert sokkal jobb módszer az, ahogy a kakaós csigát eszed. Az egyre finomabb, és akkor a legjobb, mikor a végére érsz. Ami persze a közepe, de érted. Robban és bizserget, meg cirógat a csoki a szádban. Persze az egész csiga csoda, de a közepe az oka! Ez rímelt, mindegy. A lényeg, hogy szerintem az élet egy kakaós csiga, és én nem vagyok hajlandó máshogy enni. Mondjuk mint egy nyalókát. Érted?
Soha senkit nem hallott még ilyen gyorsan beszélni.
- És mi van azokkal, akik nem kívülről befelé haladva eszik a kakaós csigát, hanem mondjuk harapják, mint egy fánkot vagy zsömlét. Például én.
A lány úgy nézett rá, mint egy taknyos zsebkendőre.
- Hát, rajtatok már nem lehet segíteni.
És azzal a lendülettel színpadiasan távozott. Mindketten nagyon jót táncoltak barátaikkal, nem keresték egymást. Érezni lehetett, hogy innentől már úgyis felgyorsulnak a véletlenek. Tizenkét szál cigi és két doboz meleg kőbányai telt el, mire újra összesodródtak a vonagló tömeg hullámain. A fiú ekkor bejelentette, hogy a napfelkeltét fentről, a kőfejtő szikláiról gondolta megnézni. A lány bejelentette, hogy vele tart. Onnantól kezdve, mindent megbeszéltek. Filmeket, albumokat, amiket közösen szerettek, embereket, akiket közösen utáltak. A fontos dolgokat. Például, hogy mindketten szeretnek új szavakat kitalálni, és jelentést adni nekik. Mondjuk, a rántortta az egy fullos tojásos torta lehetne, vagy a zajtreszelő egy nem túl kellemes hangzású hangszer, amin úgy kell játszani, mint a sajtreszelőn. Félúton a lány váratlanul egy hatalmasat harapott a fiú vállába, és azt mondta, csak aznap láthatják egymást újra, mikor ennek a nyoma elmúlik.* Elmondta a fiúnak, hogy szeretne minél több embert megismerni, és azt, ha ők is érdeklődnének iránta. Ugyanakkor, fényéveket kell utazni addig, míg egy kicsit is közel enged valakit magához. Sokszor úgy érzi, valahol, régebben az élete során volt egy kihasználatlan, apró pillanat, de ő nem vette észre, és senki sem szólt neki. Most pedig, talán azért is veszi körül magát sokkal fiatalabb és tehetségesebb emberekkel, akik még saját pillanatuk előtt állnak, mert csak így, az ő barátságuk árnyékában lopózhat valamennyire is közel ahhoz, amit ő maga végleg elszalasztott. És nincs olyan dolog, ami ennél jobban megrémisztené, talán csak a molylepkék.
Mire felértek, hajnalodott, és nem voltak már idegenek. Sokáig üldögéltek némán egy sziklán, nézve a lent táncoló, egyre fogyatkozó tömeget. Anélkül, hogy megbeszélték volna, mindketten ugyanazt csinálták. Folyton kiszemeltek egyvalakit, és figyelték, ahogyan táncol. Mik a mozzanatai, ismertetőjegyei. Egy kimonót viselő srác apró, prüntyögő mozdulatokat tett a kezével, mint aki két láthatatlan jojóval zsonglőrködik. Mögötte egy aranyhajú lány néha olyan lehetetleneket rúgott lábával a semmibe, mint akinek anatómiát meghazudtoló szögekben csavarog a térde. Veszélyes lett volna megközelíteni is. Elválaszthatatlan társa viszont, egy szintén aranyszőrű kutya olyan magabiztosan keringett körülötte, mint egy bolygóját védelmező apró kis hold. A pultos srác, aki deréktól lefelé már aludt volna legszívesebben, fáradt lábaival a földbe gyökerezve próbálta kordában tartani az ütemek felé ringatózó, még mindig éber felsőtestét. Nem lehetett találni két ugyanolyat. Mégis, ahogy ott a magasból figyelte őket, a fiúnak egy régi fénykép jutott eszébe gyerekkorából, amit még általános iskolai biológia könyvében látott. A fotót a tengerfenék mélyéről készítették egy halrajról, melynek homogén fekete foltján alig sejlett át a felszínről áttörő napfény. Alatta ez a felirat állt: „Az apró halak gyakran több száz fős rajokban úsznak, elősegítve a túlélést. Tökéletes szinkronban mozognak, anélkül, hogy bármelyikük is vezetné őket.” Két kis hal most leszakadt a rajból.
Nem tudják, hogy ez a legjobb része. Hogy jön a nyár vége. Ebben a pillanatban, természetellenes lenne minden gondolat, ami nem száz százalékig jó. Elképzelhetetlen a csekély esélye is annak, hogy pár hónap múlva egy kétfejű szörny egy-egy fele lesznek csupán. Épp ellenkezőleg. Ott együtt most többen voltak kettőnél.
- Meddig tart ez még szerinted? – kérdezte a lány. Bár kicsit sem volt kínos a hallgatás, egyszer valakinek azt is meg kell törni. Üres tekintetével a táncolók felé meredt, de valójában csak bambult maga elé, úgy, mint a régi egyiptomi istenek szobrai.
- Nem tudom. Talán délig. De lehet, hogy sokkal tovább – a kérdés messzi merengésekből rántotta vissza a fiút – A suliban, állandóan képregényeket olvastam, főleg sci-fiket. Az órákon, meg a menzán sorban állva, az osztálykirándulásokon. Szerintem sok más mellett ez az oka annak, hogy tizenhét évesen csókolóztam először. Visszagondolva, a történetek elég silányak voltak, de a rajzok nagyon szépek. És az egyik, mostanában folyton eszembe jut. Egy asztronautáról, vagy inkább kozmonautáról szólt, akit egy titokzatos távoli bolygóra küldtek, hogy feltérképezze. Indulása előtt elbúcsúzott szerelmétől, és azt az ígéretet vitte magával, hogy hazatértekor újra együtt lesznek. Bár a küldetés két évig tartott, kétségek nélkül vágott neki a nagy kalandnak. Megérkezése pillanatában azonnal beleszeretett a mesébe illő bolygóba. Egy egész napot csak azzal töltött, hogy egy sziklán ülve bámult, ameddig csak tudott. Ellenállhatatlan tájainak vonzására nem volt felkészülve az emberi szem, a kiképzésen ezt nem tanították. Amit a szépségről tudott eddig, az porszem volt csupán. És igazságtalannak érezte, hogy ennyit kell utazni érte. Azonban, idővel kiderült, a bolygó lakhatatlan. A fák gyümölcse, a növények termése mind valóban földöntúli ízű volt, nem egy közülük különös bódító hatással is bírt. De az éhséget nem csillapították, és idővel beteg, bágyadt és szomorú lett tőlük az űrhajós. Ha nem viselte az oxigénmaszkot, az egyébként csábító illatú kellemes levegő lassan kiszárította és fojtogatta a torkát. A folyók vize olyan fehér volt, mint otthon a hó, mielőtt földet ér, és édes íze órákig bizsergett még az ember ajkán. De a szomjat nem oltotta. Sokáig hitegette magát, hogy valódi életet talált. Talán túl sokáig is. Ha valami ilyesmire bukkansz, és ennyit utaztál érte, arról nem könnyen vallod be, hogy tünemény csupán. Érzéki csalódás. Mikor utoljára bezárta űrhajója ajtaját, vetett egy végső pillantást a bolygóra, majd hazaindult, a valódi világba. Azonban, a felfedezéshez nincs térkép. Mikor visszatért a földre, szembesülnie kellett azzal, hogy amíg ő két évig volt távol, otthon több mint hatvan év telt el. Első útja a szerelméhez vezetett, aki demens öreg hölgy volt már, egy boldog, teljes élettel a háta mögött. Nem volt emléke a férfiról. Az űrközpont munkatársai közölték, hogy a programját réges-rég leállították, senki sem számított arra, hogy valaha is visszatér. Feljegyzései sem érdekeltek senkit, mert azok többnyire csak egy szentimentális űrhajós áradozásai voltak egy gyönyörű, gyarmatosíthatatlan bolygóról. Rokonai, barátai mind meghaltak, elfeledték őt, vagy olyan távol jártak már saját életük fonalán, hogy képtelenség lett volna visszagöngyölni addig, ahol még keresztezték egymást. Bármerre is járt, a világ nem ismert rá, és ő sem ismert már magára sehol. Éveket töltött a távoli űr magányában, de soha sem volt még annyira egyedül, mint akkor, otthon. Csak az a bolygó járt a fejében… Sokszor jut eszembe ez a történet mostanában. Néha úgy érzem, ez, amit csinálok ma is, vagy bármikor, ez az én idegen bolygóm. Nincs ennél nagyobb kaland. Innen fényévekre tűnik a város, a hétköznapok, azok az emberek, az ő szavaik, mozdulataik, amik mentén működik az igazi világ. Ahova mindig vissza kell térni, behozni a lemaradást, és mindig kicsivel nehezebb. És félek, egy nap majd nem sikerül. Akkor itt maradok majd. Felfedező egy élhetetlen bolygón.
Odalenn már nem szólt a zene. A legtöbben haza, vagy egy másik helyre mentek. Többnyire csak a szervezők és barátaik maradtak, akik megkezdték a tisztogatást a sziklák ölelésében. Most először lehetett hallani a csendet. Kedves volt. Az a fajta, ami a föld alól jön, amiben álomba szenderülne egy zsiráf, ami a kakaós csiga rétegei közt bujkál, vagy lakatlan bolygókon honol.
- Ne félj, én tudom, hogy jutunk vissza – szólt a lány.
