Csábulat
Építgetem a magam kis biztonságos védelmivonalát, ami ilyenekből áll: Légy józan! Helyén kell kezelni a dolgokat! Keress mást, szakadj el. Tisztogasd le a reményeket a valóságról. Tessék objektívnek lenni. Remekül dolgoztok együtt, ennyi. Nem is dolgoztok remekül együtt mert folyton civakodtok. Najó, azért nagyon bírod az eszét. De más is okos, meg okosabb is! Hát milyen kurvajó előadást hallottál múltkor is. Nyilván sapioszexuális vagy. Ő meg nem. Rábasztál. A lényeg, hogy te csak kövesd a saját utad. Ami nem jó, az nem kell. Aki nem keres, az nem akar veled lenni. Nincs kifogás, magyarázat, nem kell kutatni a háttért. És semennyi időt sem kell adni senkinek semmire. Bármennyire fáj, az csak önámítás. Uh, szakadj meg szív, halál, vége, jöjjön a felszabadító kiábrándulás!
Erre... két mondatot váltunk, és olyan hangon beszél hozzám amitől lecsúszik a bugyim. Nem azért mert olyat mond, hanem ahogy mondja. Egy hang, amit ritkán használ, ami mögött nincs a kirobbanó feszültség, se a mindenkinek szóló közöny. Nem akar különösen kedves se lenni, mégis úgy érzem, ez a hang ő maga. Ez a sajátja. Ez a hang intimszférán belül van. A hang, amin akarod, hogy beszéljenek hozzád. És ezen a hangon az a két mondat elsöpri félévnyi lelki barrikádom.
Persze, aztán nemsokára megint jön a szakadj meg szív, stb. Lányok, lányok, de hülyék vagyunk! Vagy csak én.
