A szenyóság és az optimizmus
Sokadik fejezet Arról, hogy mily hányattatottan utazik az öt Szenyó a Mekong deltába, hogy ott hajóra szálljanak. Egy kis minibusz hátán utazunk a Mekong delta felé. Már a Phu Quocból induló hajó fedélzetén is zavaró volt a fülsüketítő videóklip áradat, amely a közösségi, órdító tévé képernyőjéből hömpölygött, de a hullámok lágy ringatása, és Szküllától és Karübdisztől való félelmünk elterelte figyelmünket. A partot elérve majd a minibuszban ülve nincs ekkora szerencsénk. Kabaréjátékok követik egymást egyre hangosabban, néha egy-egy mulatós közjátékkal. Nem csak a hányattatott sorsú fehér utazó számára terhes egy ilyen utazás. Egyik helyi útitársunk órákon át lágyan hajlongva, lakonikus nyugalommal hánydogált egy likas nejlonzacskóba. Ám másikuk egészségesen erős, dohánytól barnított, változó hosszúságú, de mindenképpen méretesnek mondható körmeivel oly ügyesen, elevenen, virgoncul és kevélyen tisztogatta fogait, hogy mi is inkább a saját dolgainkra, cukrozott kiflieinkre és szárított zöldborsóinkra koncentráltunk. A deltához tartó utunkba eső hidakon való átkelés közben sokat elmélkedünk a szenyóság filozófiájáról. - Most egy másik világba érünk - mondta egyikünk -, az lesz mind közül a legszenyóbb. Ott biztosan minden szenyó lesz: mert, valljuk meg, van mért szenyóskodnunk azért, amit ezen a vidéken testben és lélekben szenvedtünk. - Minden szenyó lesz - válaszolt másikunk -, már ez az újvilági tenger is szenyóbb, mint a mi európai tengereink, és csendesebb is, s a szelek is állandóbbak. Biztosan az új világ lesz a lehető világok legszenyóbbika. - Adná isten! - sóhajtott a harmadik szenyó -, de én olyan rettentő mód szerencsétlen voltam a miénkben, hogy a szívem talán már nem is tudja, mi a reménység. Most hangosan kiabálnak, ezért le kell szállnunk a kisbuszról.