One Lucky Woman
Időközben másnap lett és próbálom utolérni magam. A nappaliban Caitriona és Emma épp a gitártanárt várják, és próbálják bepótolni a lemaradásukat, ami szerintem jól megy, ők viszont a hallásom épsége miatt aggódnak. A mini kandallóban ég a tűz, és Chris, a gitártanár késik. Mint mindenki ezen a helyen, úgy tűnik.
Szóval tegnap nagyon a végén kezdtem, és egyáltalán nem derült ki, hogyan jutottam a lahinchi Danny Mac's-be, amikor a Doolini kikötőbe indultam. Szóval hadd kezdjem ezúttal az elején. Reggel negyed kilenckor csatlakoztam az éppen reggeliző családhoz. Bernard azt mondta, legyek ott negyed és fél kilenc között, de persze végül egy órával később indultunk. Egyébként a mai napom is így indult. „Hanna, we will start early and have a busy day, so be ready at 8.” Nyolc óra öt perckor, amikor futva érkeztem a lépcsőn, mg senki nem volt ébren. Ja, de, a medve méretű kölyökkutya, aki éppen egy cserép virágot küldött a másvilágra. De megint elkalandoztam. Egyszóval Doolin. Végül bepattantam a dzsipbe Bernard mellé és elindultunk az egyik hátsó úton. Igazából nem emlékszem, miről volt szó, Bernard szertett volna rávenni, hogy tanuljak meg szörfözni, de végül megmondtam neki, hogy két hét alatt valószínűleg csak a vizet ismerem meg a szörfdeszka alatt, amit egy jóízű nevetéssel tudomásul vett és nem nyomasztott tovább.
A kikötőben még úgy tűnt, megint a nyakamba fog szakadni az ég. Igazából miután megint hétkor keltem, a legkevésbé sem volt kedvem megint megázni, és erős kétségeim voltak afelől, hogy ez a legjobb nap a kirándulásra. Reggeli közben Brendan egy vállrándítással csak annyit mondott, süti fog a nap, és hogy „there will be showers”. Ez még fontos lesz. (Közben megjött Chris, aki szerint Izlandinak tűnök – éljenek a trollok! - és mosthárman együtt gitároznak, aminek valami hihetetlenül kellemes hangzása van. Sokkal jobban játszanak,mint gondoltam.) A Doolini kikötő nagyon kicsi, de legalább annyira hangos. Bernard elmagyarázta, hogy két konkurens hajótársaság próbálja túlordítani egymást, amit ráadásul a lehető legostobább reklámszövegekkel tesznek. Ezután kaptam egy ingyen jegyet Inisheer (Inis Óír) szigetére, just because I was with the big guy. Ez után Bernard annyit mondott, hogy Caitriona rokonainál lesznek, úgyhogy ha haza akarok menni, csak gyalogoljak vissza arra, amerről jöttünk. Mielőtt leeshetett volna az állam, hogy hát az bizony hosszú séta lesz, elhajtott, én pedig rájöttem, hogy igazából nincs miért bosszantanom magam, mert akárhogy is, kaland lesz haza jutni. Nem sokkal később felültem a hajóra, közvetlenül az után, hogy megpróbáltak eladni nekem még egy jegyet, majd azt mondták, franciának tűnök. Egy út Inisheer szigetére és nemzetiséget váltok. Biztos a leégés :(
Inisheer a legkisebb sziget a három közeli sziget közül, amik összefoglaló néven az Aran szigetek névre hallgatnak. Itt van még Inishmore (Inis Mór) és Inishman (Inis Meain), ezek távolabb vannak és nagyobbak is, mint Inisheer. Azért írom írül is, mert – akár meglepő, akár nem – rengetegen beszélik még a nyelvet és tulajdonképpen minden ki van írva írül, sőt, van ami csakúgy van kiírva, például a dohányzás ellenes segélyvonal elérhetőségei. Olyan hely, ahol egészen mindennaposan használják, viszont kevés van, és Inisheer az egyik ilyen. A sziget neve ehhez képest, a könnyebbség kedvéért kábé semmit nem jelent, ha muszáj, akkor The West Island, de egyáltalán nem muszáj. A háziak azért javasolták ezt a szigetet, mert egyetlen nap alatt bejárható az egész, ráadásul rengeteg a látnivaló. És amikor azt mondom, rengetek, azt úgy értem, annyira sok, hogy estére egészen lemerült az agyam. Ha már a hajóút ingyen volt, a szigeten béreltem egy biciklit, amit öt órára 14 pénzért vesztegettek, viszont ezért egy elég jó minőségű és strapabíró mountain bike-ot kaptam, amihez egyszerűen annyi volt az instrukció, hogy ne menjek falnak. Amit megjegyzem, egyáltalán nem olyan könnyű kivitelezni ezen a szigeten, mint amennyire elsőre gondolnánk. Szóval biciklire pattantam, és elindultam felfedezni a szigetet. Közben kisütött a nap, és a négy réteg ruhát, amit elővigyázatosságból, és az előző napból okulva magamra vettem, rétegenként elkezdhettem lehámozni.
Azt hiszem, ha mindenről pontosan beszámolnék, az baromi hosszú lenne, úgyhogy megpróbálok a lényegre szorítkozni. A sziget nyáron baromi népszerű, ezért viszonylag nehéz magunkra maradni a természettel. Úgyhogy ha igazán látni akarnátok, tavasszal, vagy ősszel érdemesebb jönni. Én le is maradoztam, és egyébként sem voltunk valami sokan, így előbb utóbb mindenhol egyedül maradtam. Nem túl gyakoriak a magányos utazók, a turistacsoportok meg hamar tovább állnak. Sose menjetek turistacsoporttal. Légyszi. Az első állomás az első ír temető volt, amit láttam. Ott, az óceán közepén, egy magas dombon – furcsa vagy nem, de annyira erős a hely atmoszférája, hogy végül mielőtt lementem volna a földbe mélyesztett templom romba, vetettem egy kereszt-félét. Nem tudom hogy kell pontosan, azért csak „félét”. Nehéz hova tenni ezeket a dolgokat. Egyébként minden szent hely, vagy ősi vallási emlék mellett van egy kivájt kő tartó, amiben ha nem is konkrétan szentelt víz van, de funkcióját tekintve mégis csak az. Egyébként azt mondják, hogy minden vallás, akárhogy is, de a környezettel, és a mindenséggel való összetartozás érzéséből indul, ezen a helyen pedig nagyon egyszerű ezt érezni. Azután körbe mentem, és hogy kompenzáljam magam, hülyegyerek módjára végigtaperoltam az összes kelta keresztet. Nem sokkal később már a tengerparton találtam magam, a biciklit csak úgy otthagytam a fűben – később nehezen is találtam meg – egyébként ez is instrukció volt; csak hagyd ott, ha mehetnéked van, úgysem viszi el senki. És tényleg nem. Szóval a tengerpart. Úristen, hát azt is látni kell, remélem a képeim majd visszaadnak valamit abból amilyen. Az a csodálatos az egész szigetben, hogy az omladozó romokat leszámítva gyakorlatilag bárhova kimászkálhatsz, az egész csupán a személyes félelemérzetedre van bízva, szóval ha bokáig akarsz süllyedni a tengerbe, vagy elcsúszni a hínáron, esetleg lecsúszni egy óriási szikláról – csak hajrá. Én elég messze kimentem a partra. A sziklákon ott viszonylag könnyű lépkedni annak ellenére, hogy nagyon sajátságos formációkat vettek fel. A víz mindenféle hosszúkás és gömbölyű barázdát vájt beléjük, amiknek külön geográfiai neve is van (grikes – nem tudom van-e ilyen magyarul). Dagálykor a tenger egészen közel feljön, amit érdemes megvárni, és utána érdemes futni egyet visszafelé. Az egyetlen oka, hogy visszataláltam a biciklimhez, hogy a homokban hagytam néhány lábnyomot, és mivel tök egyedül voltam, elég ijesztő lett volna, ha azok nem az én nyomaim. Na aztán mi van még a szigeten? Van egy óriási hajóroncs, ami körül istenieket lehet esni a vörös algán, aminek olyan színe van, mint a hajóból kifolyt rozsdának. Aztán ott a világítótorony, amihez legalább háromszor sikerült lejutom úgy, hogy egyszer sem akartam, egy belső tó, rengeteg-rengeteg kőfal, a kőfalak közt tehenek, birkák és lovak, és ez bazinagy ijesztő bika, aki majdnem megkergetett, és zöld fű, és még kőfal, mint egy gigászi labirintus. Ezek egyébként még valamikor a tizenötödik század körül kerülhettek ide, amikor az O'Brian-eké volt a sziget. Mármint a falak, nem az állatok. (Off: írországot többségében klánok irányították, akik közül egy főkirály – általában addig, amíg valaki neki nem esett és meg nem kísérelte leváltani.) Aztán van még néhány vár rom, amit nyilvános vécének használnak a szaga alapján, és néhány kisebb templom rom, amit nem – úgy tűnik a vallásos tartalom a legkevésbé jóérzésű vizelőket is távol tartja. A szent kútnál majdnem elvesztettem a napszemüvegemet, visszafelé pedig kis híján megáztam, viszont csináltam egy rövid videót, amit szintén meg fogok mutatni. Valamikor négy körül értem vissza a kikötőbe, baromi éhesen, és miután a Tigh Ned-be nem fértem be, Baileys ízű fudge-t pedig nem akartam enni, leültem a tengerpartra éhezni. Akkor már egyébként érezhető volt, hogy valami készül, de még nem tudtam, hogy mi. Békésen el is aludtam a hazafelé tartó hajón, annak ellenére is, hogy mellettem két ijesztően nagyfejű ír gyerek folyatta egymásra a nyálát és közben hangosan röfögtek. Emlékeztek még a shower-ra? Most már tudom, miért hívják így. Amint felébredtem, és letettem a lábamat a szárazföldre, az megszűnt száraznak lenni, dörgött hármat, besötétedett és elkezdett ömleni az eső. Az egyetlen büfé, ahol még kaját árultak, pánikszerűen és véglegesen bezárt, mi pedig egy csapat ír turistával bezsúfolódtunk egy két négyzetméteres konténerbe, amiben jegyeket árultak, és egymáson röhögtünk, meg azon a biciklistán, aki a szárazon maradás céljából úgy döntött, jóformán meztelenül folytatja az utat. Az eső persze öt perc múlva elállt, és a nedvesség és a felhők miatt egészen kísértetiesen szép fények támadtak. Alig bírtam betelni velük, ahogy kaptattam visszafelé Doolinba. Azt terveztem, hogy keresek egy pubot – a vasárnap ugyanis élőzene nap, de láttam a távolban, hogy megint esni készül, és az egyetlen nyitva tartó pubban csak fél tízkor kezdődött a zene. Még csak öt óra volt. Úgyhogy gondoltam, lefutom az esőt, és hazaérek előbb. Hanna-Hanna........ megint elbíztad magad. „You are so bold” - mondanák a helyiek. Nagyjából egy kilómétert sem tettem meg, amikor megláttam egy óriási szivárványt; mind a két végét látni lehetett, és egyáltalán nem volt arany egyik végénél sem. A jobb oldali végénél egy tréler volt, a bal oldalinál pedig kibaszott nagy eső, ami felém közeledett, és még rá se rakhattam a fényképezőgépre a lencsevédőt, már bőrig áztam, a szél pedig annyira fújt, hogy nem bírtam belebújni a kabátba. Jobb híján futni kezdtem. Nem azért, mintha lett volna értelme, de végül is miért ne. És akkor egyszer csak megállt mellettem egy autó, és villogott, hogy szálljak be. Feltépte az ajtót és befolytam a hátsó ülésre, a bent ülő két idős nő őszinte örömére. Úgy értem tényleg őszintén örültek nekem, és teljesen zakkantak voltak. Az egyikük németországból jött, és úgy gondolta, lengyel vagyok, majd az akcentusom alapján finnre tippelt – döbbenet. A másik vezetni tanult éppen, aminek az volt a módja, hogy a német nő folyamatosan oltotta, majd hangosan nevettek egymáson – a bal oldalon menjél, mondom a balon, de ne ennyire! Úristen, meghalunk, hol tanultál te vezetni, soha többet nem jövök veled erre – és közben a Don't worry, Be Happy-t énekelték. Kérdezték hol lakom, mondtam, hogy éppen egy farmon itt a közelben, két hétig kisegítek. „Ó, Woofing?” -kérdezte a vezető. Igen, mondom. Mire a másik: „Az az, amikor egy csomót dolgozol semmi fizetésért?” -kérdezte erre a német, és amikor azt mondtam, tulajdonképpen igen, hangos nevetésben tört ki, és csak annyit mondott „Poor woman.” Egészen hazáig hoztak, ami azért csodálatos, mert egyáltalán nem tudtam megmondani, hol lakom, de egyszer csak feltűnt a ház az út jobb oldalán.Amikor megálltak, a német melegen rám mosolygott és az előző kijelentését felülbírálva azt mondta „If we haven't came, and haven't just found the house... Hanna, you are one lucky woman.” És basszus, tényleg annak éreztem magam.
Úgyhogy gondoltam, kísértem a szerencsémet, és ha már alig áztam meg, vacsora után (konzerv bab, löncs, tojás és kenyér... nyám) beszaladtam Lahinchba, hátha mégis hallok élő zenét. A többit már majdnem hogy tudjátok. One lucky woman is three times lucky!