egy közös ismerős által. Küldött egy képet, amin te is rajta voltál. Természetesen azonnal megtetszettél, és megkérdeztem tőle, rád utalva, hogy "ő ki?"
Ez a közös ismerős már 5 éve ismer engem, tehát nyilván egyből rájött, miért kérdeztem, de kimagyaráztam azzal, hogy az egyik barátnőm kérdezi. Megmondta a neved, és itt kezdődött a történetünk. Hetetne kétszer találkoztam vele, mert akkoriban messzire jártam suliba, kolis voltam és Pesten kellett átszállnom, tehát ő kísérgetett. Aztán egyszer veled együtt jött, akkor találkoztunk először. Elkezdtünk beszélgetni (facebookon), de akkor egyébként mindketten mással voltunk, így nem mertünk úgy közeledni egymáshoz. Szakítottatok a barátnőddel, és velem beszéltél róla, én pedig próbáltalak vigasztalni. Pár hónappal később az én kapcsolatom is kipurcant, ami különösebben nem viselt meg..ugyebár miattad.
Pár hét múlva beteg lettem, ezért haza küldtek a koliból, és te jöttél elém Pestre. Beszélgettünk, és veled valahogy egyáltalán nem éreztem magam betegnek, boldog voltam veled. De ideje volt haza indulnom, meg dokihoz. Elkísértél a buszhoz, és mielőtt felszálltam, megcsókoltál. Hazáig vigyorogtam a buszon, és közben végig beszéltünk messengeren.
Összejöttünk. Kaptam tőled egy pulcsit, ami azóta is megvan, az az alvótársam. Minden olyan tökéletes volt veled, és én olyan természetesnek gondoltam azt, hogy velem vagy, és érdeklődsz felőlem, hogy hibáztam. Kurvanagyot. Nem, nem megcsaltalak. A szó szoros értelmében nem, igazából csak ismerkedtem egy másik fiúval, szerintem barátilag, de utólag visszanézve, ez másnak nem biztos, hogy annak nézett ki. Azt mondtad, kaptál egy képet. És hogy vége. Szakítottunk.
Azt tudom, hogy hibáztam, de azt a mai napig nem tudom, hogy mit. De ez már a múlt, nem szeretnélek ezzel zaklatni.
Fél évig nem beszéltünk, a közös ismerősünktől mindig kérdezgettem, hogy mi van veled, mert te letiltottál mindenhol. Közben volt egy 1hónapig és egy 2 hónapig tartó "kapcsolatom", te meg visszamentél az exedhez. Én nem voltam boldog egyikkel sem, hogy te hogy érezted magad, azt meg sose tudtam meg. Amikor újra elkezdtünk beszélni, olyan volt, mintha újra megismerkednénk. Persze, ismertük egymást, de most többet mutattunk magunkból, mint előtte. Fél évig csak így beszéltünk, néha valamelyikünk felhozta témának a kapcsolatunkat, de aztán gyorsan tovább is léptünk, mert ez fájó pont volt mindkettőnknek. Aztán decemberben találkoztunk. Nem volt igazából semmi, csak beszélgettünk, mint két régi ismerős. Nem sokkal később volt a közös ismerősünk szülinapja, mindkettőnket meghívott. És mindketten mentünk is. Ő nem tudta, hogy nemrég találkoztunk, ez egy közös titok volt. Mondjuk nem is nagyon kellett úgy tennem, mintha a szakítás után most látnálak először, mert ugyanúgy gyomorgörccsel és kiugró szívvel mentem, és láttalak meg. Egész este próbáltak minket nem kettesben hagyni, nem sok sikerrel, mert mindig sikerült valahogy összekerülnünk, és egyszer kettesben voltunk az erkélyen cigizni. És akkor megcsókoltál (a szakítás óta ez volt az első csókunk). Persze siettünk vissza, nehogy rosszra gondoljanak a többiek. Aztán, kissé illuminált állapotomban megkértem a szülinapost, hogy hagy aludjak veled, a szülei szobájában (erre a szobára nem pályázott senki, ezért ezt foglaltuk be). Ő persze belement, mert amolyan "hugi-bátyus" kapcsolatban voltunk, és nem engedett be hozzánk senkit, hogy nyugodtan kettesben lehessünk. Egész este olyan volt, mintha együtt lennénk. Boldog voltam, mert ott voltál velem, velem aludtál, és csókokkal borítottad el az arcom, a nyakam, még a kezemet is. Magadhoz öleltél, és suttogva szóltál hozzám, hogy te ilyen pillanatokat akartál velem. Mosolyogva hozzád bújtam, mire megkérdezted, hogy szeretlek-e. Bólintottam, te meg mondtad, hogy te is szeretsz engem. Összebújva aludtunk el, aztán reggel úgy mentél el, mintha semmi sem történt volna az éjszaka folyamán.Szilveszter után alig beszéltünk, én teljesen magam alatt voltam gondolkoztam, hogy mit ronthattam el már megint. Te meg...
Gondolkoztál. Rajtam. Rajtunk.
Aztán megbeszéltük azt, ami történt, és hogy lehetne még köztünk valami. Mindketten szerettük a másikat, és ezt egymás tudtára is hoztuk.
Megkérdezted, hogy nem megyek-e valamikor Pestre (már nem abba a suliba jártam, mint mikor együtt voltunk).
Én meg rávágtam, hogy pénteken mehetnék. És persze mentem. Nos, nem úgy történtek a dolgok, ahogy terveztem/terveztük, de talán pont így kellett lennie. Miután lekéstem a létező összes buszt hazafele, mert nem akartam hazamenni, te meg nem különösebben bíztattál az indulásra, elmentünk és vettünk egy üveg bort, mondván, hogy, ha már így alakult, érezzük jól magunkat. Hát persze. Fél 12-re értünk hozzátok, a mellékházba, mert nem akartad, hogy a szüleid arra keljenek, hogy valami lányt hoztál haza az éjszaka közepén. Iszogattuk a bort, beszélgettünk, cigiztünk, nevetgéltünk, aztán egymásnak estünk.🙏
És reggel arra keltünk, hogy anyukád áll az ágy végénél, telefonnal a kezében, értetlenül mered ránk, és a telefonon ki volt vonalban? A nővérem. Átadta nekem a telefont, én pedig megtudtam, hogy keres a rendőrség, meg anyámék, meg mindenki, de tényleg, MINDENKI.
Úgyhogy haza kéne menni. Aha, de kinek van kedve ilyenkor hazamenni? Nyilván senkinek. De azért próbáltam összeszedni magam, és te segítettél, mert te csak örültél annak, hogy éppen veled vagyok, aztán ez rám is átragadt, úgyhogy viszonylag boldogan indultam haza, mivel addigi életem legjobb estéjén voltam túl. Meg mert veled voltam. A buszon megbeszéltük, hogy azért akármekkora balhé is lesz ebből, jó sztori lesz az unokáknak. Igen, az unokáknak. Jó előre tervezünk.
Otthon persze elég nagy lebaszást kaptam, te megijedtél, hogy megharagszom rád, de biztosítottalak, hogy nem, sőt, jobban szeretlek, mint valaha.
Teltek a hónapok, úgy találkoztunk, hogy ellógtam az utolsó órákat, és senki nem tudott róla, hogy éppen hozzád igyekszem. Egy darabig, utána beavattam nővéremet, mert ő amúgy laza csaj, csak a múltkorival a szívbajt hoztam rá.
Aztán egyszer, egy szép napon, több telefonmegvonás után, a lógások miatt, meg több idegösszeroppanás után (anyámék részéről), rájöttem, hogy biztos nem fog ez így menni, meg hát azért szeretnék veled legálba is találkozni, meg együtt aludni, megkérdeztem anyut, hogy találkozhatunk-e. És igent mondott. Tehát eljöttél hozzánk (illetve a faluhoz egy közeli városba) és ott töltöttünk el pár órát, aztán, bizonyítva, hogy anyu igenis megbízhat bennem, a megbeszélt időre hazaértem. És egy hónap múlva azt is megengedte, hogy nálad aludjak. Hihetetlen. De végre, 5 hónap után veled aludhattam. Ezután már minden simán ment, azt leszámítva, hogy időközben előjött az önbizalom-szeretet-figyelemhiányos énem, és ha nem éreztem elég törődést felőled, akkor sírva aludtam el (ha nem sikerült megbeszélni). Te pedig egyre többet mondtad, hogy a mindened vagyok, szeretsz, imádsz, velem szeretnéd csinálni a napi baromságokat, mindenféle idióta szöveget nyomtál, de csak mert te ilyen vagy. Én meg minden nap egyre jobban szerettelek. Aztán eljött a nyár. Sokszor aludtam nálad, te is nálam. Imádok veled aludni, olyan, mintha, amikor a karjaidba zársz, otthon lennék. Biztonságban. Érzem, hogy szeretsz, hogy mindennél fontosabb vagyok neked, és ezt annyira imádom! Mondjuk néha lelöklek az ágyról, annyira bújok hozzád, de ez csak a szeretetem jele. Azt mondtad júniusban, hogy kicsit félsz a nyártól, mert eddig mindig nyáron szakítottak veled, de én megmondtam, hogy ez nem így lesz, és meg is mutattam, illetve még mutatom, mert augusztus van. Tudom, hogy néha vállalhatatlan vagyok, de te olyankor is vállalsz. Tudom, hogy néha olyan közömbös tudok lenni minden, és mindenki iránt, még irántad is, hogy olyan, mintha kicsit sem érdekelnél, és ettől mindig bűntudatom van, mint ahogy attól is, hogy sosem tudom kimutatni, mennyire is szeretlek téged valójában.Tudom, hogy kurvaunalmas vagyok, mert az írás mindig jobban ment, mint a beszéd. (Mármint nem beszédhibás vagyok, csak egyszerűen nem tudok kommunikálni, mert úgy érzem, nincs miről.)
És tudom, hogy sosem fogom tudni elégszer megköszönni, hogy vagy nekem, hogy újra velem vagy, hogy azután a hülyeség után újra bízol bennem, és hogy azóta is ugyanúgy szeretsz engem, ha nem jobban.
Köszönöm, hogy mikor bedurcizok, akkor magadhoz húzol, és puszilgatsz, és mondod, hogy szeretsz.
Azt is köszönöm, hogy ha bénázok nem megsajnálsz, hanem kiröhögsz, és persze én is röhögök magamon.
Köszönöm, hogy mindig megnevettetsz, de ha kell, tudsz komolyan is beszélni velem.
Köszönöm, hogy hagyod, hogy mikor aludnál, és szépen elhelyezkedtél, a kezed alá bújjak, minél közelebb hozzád, mert tudod, hogy nekem úgy jó aludni.
Szeretlek, annyira, hogy ha mondom is, úgy érzem, nem elég jó ez a szó arra, amit irántad érzek.
És ezt igazából sosem fogod olvasni, de jól esett leírni.
