Hetedik, utolsó túrázós nap
Augusztus 21, Steeg – Sankt Anton, kb 30km (plusz a kerülő), legmagasabb pont a Trittscharte: 2580m
Végre csodás napsütéssel indult a nap, Varázslatos völgyön át, nyári farmok mellett vezetett az út.
A cél az volt, hogy felmegyünk a Vallugáig, ott működik egy felvonó, és azzal lemegyünk végül Sankt Antonba.
Volt mormota.
Kisház.
Tehenek.
És elértünk a Stuttgarter Hüttéig, ahol további kilencvenhárom francia nyugdíjassal pihegtünk egy kicsit, majd indultunk tovább a „fekete” úton, a Valluga felvonó állomásáig, és – gondoltuk – ha van elég lélekjelenlétünk, akkor felmegyünk a Valluga csúcsán lévő másik állomásig akár.
Az Alderweg szakaszait különböző színekkel jelöli a térkép, és a kihelyezett táblák is. A fehér az a lapos, a sárga talán a közepes, a piroson már macerásabb közlekedni és a fekete a legnehezebb.
Az első elágazásig simán eljutottunk, néha nagyon kellett kapaszkodni ugyan, és nem lenézni.
Az elágazásnál pedig el is riadtunk ettől a táblától, hogy akkor a Valluga csúcsára biztosan nagyon nem nekünk való feljutni, szóval ne is térjünk le az útról.
Köves-havas.
Jeges-havas-köves-omlós-meredek.
Majd jött az a rész, ami miatt utólag nagyon menőnek érezzük magunkat, a hágó, ahol egy fémhuzalon lógva, az alattunk omló jeges kövek fölött ötven méterrel kellett felfelé húzni magunkat és tízkilós hátizsákjainkat, az adrenalin és a pánikroham harcának átadva elménket és az egyre többhelyütt felhorzsolódott testünket. Képet ott nem csináltam, de itt van egy a Google-ből, amin érthető hogy mivan.
Amikor felértük, és a térképet nézegettük hogy ez meg mi a lópikula volt, akkor jöttük rá, hogy tökre másfelé jöttük végül. A táblát pedig csak most értettem meg, amikor ezt a cikket írom, hogy a Trittscharte az valójában ezt a hágót jelenti.
Az Umhalter Hüttéig remegő térdekkel leereszkedni, majd tovább ereszkedni Sankt Antonig már gyerekjáték volt.