Szórakozni valaki elméjével
Ez egy teljesen újszerű gondolat. Azt mondja: Ha elfoglalt vagy, mondd meg! Ha nem akarsz beszélgetni, mondd meg! Ha végeztél velem, mondd meg! Ha ezt nem teszed, csak figyelmen kívül hagyod, szellemként kezeled a másikat, akkor valójában szórakozol az elméjével és tévképzetek halmazát generálod. Kommunikálj! Csak ennyi.
Azért érdekes ez mert egyrészt úgy kezeli az elménket, mint egy ismert működésű gépet, amire ráláthatunk. Így is van. Bár annyi tudattalan programunk fut, hogy az néha rémisztő, mintha nem is lenne öntudatunk, csak gépek lennénk, akik azt hiszik magukról, hogy irányítják az életüket, annyira nem ismerjük a minket befolyásoló programokat. És minél kevésbé ismeri valaki tudattalan programjait, annál biztosabb benne, hogy ismeri önmagát és ő tök tudatos. Vicces. Másrészt megosztja a felelősséget, ami egy nehezen megfogható dolog, pedig ebben a formában teljesen elfogadható. Nem kell olyasmit csinálni amire nincs időd, amihez nincs kedved, csak annyit kell tenni, hogy vállalod, kimondod, tiszteled a másik ember életét. (mert tudod, hogy benne is számtalan tudattalan program fut).
Nem szereti az ember azt gondolni, hogy van bármiféle felelőssége mások felé. A minek ment oda pontosan kifejezi ezt a gondolatot. Szabadságod van, ha benne vagy valami szarban, ha nem mész el, ha nem változtatsz, nem mondasz nemet, stb, stb, akkor jogosan ér minden rossz – gondolják sokan. Ahogy azt is, hogy szemétség szórakozni mással, rabolni az idejét, élvezni a fizikai és/vagy érzelmi kényelmet, kihasználni a szeretetét vagy rajongását. Vagyis, hogy van felelősségünk egy egyenlőtlenség kialakulásában.
Nehéz igazságot tenni, mert a tudattalan programok futnak és meghatároznak minket.
Azért is nehéz, mert az elménk mindig tálal egy magyarázatot az igazunkra, akármelyik oldalon is vagyunk. Akár az elszenvedők, akár a kihasználók oldalán, lesz egy nyomós érv, hogy miért van igazunk.
Az jutott eszembe, hogy a szeretteimmel mindig úgy bántam, hogy voltak mondatok, amiket dühömben sem mondtam ki. Őszintén szólva, ez nem volt könnyű. Az pedig, hogy hideg fejjel, csupán oktatásból mondjak nekik olyasmit, amiről tudom, hogy fájni fog nekik, az biztos, hogy nem történhetett meg. Az ember még így is okoz fájdalmat, hiszen a másik embert nem ismerhetjük annyira, hogy biztosan ne bántsuk meg semmivel. (De amúgy esélyes. Szóval van olyan élet, hogy legalább azokat nem bántjuk, akikkel szoros kapcsolatban vagyunk) Mi kellett ehhez? Kibaszott nagy kontroll az ösztönös cselekedetek felett. A felett, hogy az elménk állandóan mérlegel, kritizál, minősít másokat (hogy megvédjen, felkészítsen, megerősítsen), de az ember látja magát kívülről és nem akar az lenni, aki öntudatlanul, erőből ontja magából a szart a másik emberre.
A gyerekeimmel mindig úgy voltam, hogy érezzék azt, hogy a szeretetem töretlen, bármi is történjen, első a szeretet, a megnyugtatás, a problémamegoldás, aztán majd, ha már minden rendben van, akkor majd levonjuk a megfelelő következtetéseket. Szuperül működött. Most sem tartogatják a bajt, nem félnek. Ezt csak azért mesélem, hogy van tapasztalatom abban, hogy milyen érzés fegyelmezni magunkat valaki más érdekében.
Az önzés lényege az, hogy megtehetem, mert nekem jár az, hogy nem kell tekintettel lennem. Az önzés abban is megnyilvánul, hogy adott esetben segítek vagy elnéző vagyok, de hatalmas teher az önfegyelem, nem érzésből teszek valamit, hanem észből. Adott helyzetben nincs más jó út – de rühellem, hogy nem mondhatok nemet vagy nem mondhatom ki a minősítést. Az ebből adódó feszültség ki is jön, amikor úgy érzi valaki, hogy engednie kellett, annyira megterhelő nem győztesnek érezni magát. Persze, az is feszkós, amikor megpróbálsz az elméd komfortzónáján kívül tenni bármit is. Eh, bonyolult ez. Tessék, leírtam ennyi betűt, de csak ugyanazt tudom mondani, mint amire mindig jutok: Vagy azt az utat járod, ahol csak a te elméd van jelen és ahhoz igazítasz mindent, és akkor van egy szép, kényelmes sétányod, vagy azt, ahol megkérdőjelezed magad, de akkor elvesztesz minden biztonságot, és mások is bolondnak tartanak. Sok idő után talán bölcs bolondnak, de bolondnak. Harmadik utat nem látok. Bolondok, írjatok!